A két ünnep között, hogy kiheverjem a hosszabbikat, és kellőképpen felkészüljek az italosabbra, elmentem horgászni a barátommal.
Kora hajnali szöszmötölés közben persze felvertem a feleségem, aki félálomban kibotorkált a konyhába, majd gondos asszony lévén, belenézve a hátizsákomba, csak annyit mondott: vigyél magaddal egy kis bejglit is. Aztán kávécseppeket lötyögtetve maga után visszabotorkált a szobába.
A karácsonyi mákos és diós bejgli készítése Magyarországon néphagyomány. A népi hiedelem szerint a diót rontás ellen kell enni, a mák pedig bőséget hoz. A hátizsákomban lapuló bejgli minősége hagy némi kívánnivalót maga után, mentségére szóljon, nem a feleségem készítette, aki négy lábatlankodó apró unokával a konyhában próbált úrrá lenni a karácsonyi sütés-főzési őrületen…
Fura egy karácsony az idei. Szenteste előtt pár nappal befújta az utakat a szél, farkasordító hideg érkezett, a vasút is úgy állt le egyik percről a másikra, mintha sohasem hallott volna még télről. Ferihegyen várakoztam a Rómából érkező gépre, amely egy szem fiú unokámat hozta volna a menetrend szerint éjfél előtt pár perccel. Fél kettőkor még híre hamva sem volt a gépnek, de egy ügyeletesnek sem, aki legalább elnézést kért volna a több száz utastól, aki nem tudta, hogy mikor érkezik, vagy mikor indul a gépe. Mindez a szeretet és a békesség jegyében karácsony előtt néhány nappal…
A hideg nem bírta sokáig, de annyi ereje még maradt, hogy megvétózza a Tarnóca patakra tervezett kirándulásunkat, ahová télidőn évenként egyszer elzarándokolok. Szívemnek kedves ez a több helyütt semminek tűnő kis patak. Szerényen átbújva az autópálya alatt szolidan kanyarog, és a leghidegebb télben is ad tenyeres bodorkát, dévért, időnként néhány tekintélyes pontyot. Szórakoztató horgászat, a csendesebb óvatosabb pecázások fajtájából. Néhány óvatosan bedobott gombóc, ízesített csemegekukorica, pár darab mozgékony apró csonti a csalinak való, aztán a végsőkig lefinomított szerelékkel lehet élvezettel húzni a téli halakat. A patak meg teszi a dolgát, betorkollik a Tarnába, aztán együtt mennek a Zagyvába magukkal víve a Gazos-kő és a Hangács-tető üzenetét.
Marad a Duna, amely még zajlások idején is képes néhány halat adni. Most az ünnepek alatt kicsit magas volt a vízállás, ezért a budai rakpart kimaradt a szokásos helyszínek közül. Sebaj, menjünk Madocsára, ahol kora tavasszal már volt egy eredményes horgászatunk, talán a téli Duna is ad néhány dévért vagy márnát. Korábban is jártam már arra kedves horgászcimborám, a pár éve elhunyt nagyszerű horgászboltos, Kanalas Józsi kért meg egy alkalommal, hogy vigyem el Madocsára háznézőbe. Akkoriban már küszködött mindenféle nyavalyákkal, az is keserítette, hogy szeretett vize, a Tisza egyre hitványabb halakat adott, és néhány eredményes madocsai horgászat után abban reménykedett, hogy ez a Duna-szakasz még legendás horgászatokat nyújthat.
Szó se róla, még mai állapotában is van abban valami ősi, ahogy arrafelé a folyó kanyarog, rombol, épít. Ez a „rombolás” persze nem hasonlítható a folyószabályozás előtti időkhöz, amikor még az ősi falut – majd minden oldalról Duna medrek, mocsarak, nádasok övezték.
Madocsa kocsmárosa előtt le a kalappal, nyitva van a kora hajnali órákban. Gábor barátommal beódalgunk egy frissítő kávéra, az intézményben szép számmal vannak hozzánk hasonlóan öltözött alakok. Ez igen!- mondom Gábornak- igazi halas falu, ahol a karácsony utáni első munkanapon ennyi horgász indul a vízpartra.
– El ne hidd már, néz rám a beavatottak bennfentességével, a többség már hazafelé tart, túl vannak a halászaton, vadászaton…
Horgászberkekben a Bölcskei-Madocsai Duna-szakasz ma is népszerű, különösen jóhírű a Madocsa községtől három kilométerre fekvő terület. Megyünk a gáton bokáig a sárban, karácsonyra leszakadt az ég, tavaszias eső áztatta a tájat. Nekünk sem sok eszünk van, szól rám a cimbora, egy-két nyomorult halért bőrig ázni, még szerencse, ha épkézláb leérünk a partra. Leértünk, a folyón kisebb áradás jött lefelé ez akár jó is lehet. Van más hozzánk hasonló megszállott, jókedvű csapat poroszkál el mellettünk egy másik közeli holtághoz, és ahogy feltisztul a hajnali pára, horgászokat látunk a szemben lévő szigetkövezésen is. A sziget nevét nem tudom, csak paksi horgászoktól hallottam, hogy kövezése jó halakat tart. Tavaly jégveszte után jártam itt utoljára, akkor tvisterrel fogtak a helyiek néhány kisebb harcsát, süllőt, meg kishallal mártogatva egy nyolcas pontyot. Akkor kétkedve fogadtam a hírt, de mióta december 16-án a tihanyi- kútban gardázás közben kishallal csalizva lapátnyi dévért és két kisebb pontyot fogtam, mindent elhiszek.
Nagy reményeink most nincsenek, több évtizedes hagyomány tart kint bennünket ilyenkor a vízparton. Már régen abba kéne hagyni, eljárt az idő fölöttünk, de valami ostoba babonából azt gondoljuk, hogy az ilyen év végi horgászatok meghosszabbítják a múló időt. A szemben lévő szigetről kijön egy csónak, jókedvű középkorú ember köt ki mellettünk. Kellemes ünnepeket utólag is – emel felénk egy üveget – igyanak velem egyet, saját főzés! Én szabódom az autó miatt, de Gábor nem kéreti magát.
– Mi újság a szigeten?
– Néhány süllőt fogtunk, meg egy kisebb harcsát twisterrel. Ha van kedvük, jöjjenek be velem, próbálják meg. Két óra múlva jön erre a paksi hajó, addig még foghatnak néhányat.
Gábor bemegy, én maradok, bevetem a Pó-n már bevált új feeder botot. Jellegzetes felépítésű bot, 360 cm hosszú, IM8-as carbon az anyaga. Bármilyen könnyű és kézbe álló, azért mégiscsak erős fenekező bot. Nagyon jót tett neki a 14 darab SIC gyűrű, arányosan osztja el a terhelést. Három különböző erősségű spicc jár mellé, többre nem is lenne szükség. Nyelét parafa borítja, orsótartója csavaros. Érdekes, hogy a Pó sokkal szélesebb és vadabb víz, mint a Duna, mégis most visszaemlékezve szelídebbnek tűnik. Lehet, hogy a nyárias emlékek teszik, meg az, hogy szakmányban húztuk a halat a jó kis botokkal
Gyors ütés az ötvengrammos tányérólommal szerelt féderes boton, mire eszmélek, már csupasz a horog. Húz a víz rendesen, lehet, hogy nagyobb ólom is elkelne, de hát a feederes botspiccnek is vannak korlátai. Másodjára is megviccel a folyó, de a harmadiknál résen vagyok. Szalad a megakasztott hal, süvit az orsó, a 0, 22-es zsinórral nem lehet baj, ha fel tudom húzni a fenékről. Némi harc után vízközt jár a márna, néhányszor még kitör, aztán lehet alámeríteni. Derék jószág, rekordlistától fényévekre van, de így december utolsó napjaiban váratlan ajándék.
A másik boton nincsen kapás, pedig az etetőkosarat rendesen megtömtem csontival meg egy kis nedves csirketáppal. Tudom, hogy ilyenkor a különböző aromák, dippek és ki tudja még hányféle ízesítők divatja járja, van hideg vízre, jegesre, langyosra, lassan felmelegedőre, ahogy a kedves vevő kéri. Én maradok a csirketápnál, annál is inkább, mert ha ma nem horgászom el az utolsó cseppig, otthon biztos a fejemre öntik.
Gábor integet a szigetről, kezét széttárva mutatja, hogy mekkora halat fogott vagy engedett el. Később kiderült, hogy megakasztott kisebb harcsát a kövezés végén piros-sárga twisterrel.
Nálam is van jelentkező, partközelben jó mély vízen horgászom. Pár éve megkotorták a folyót, a lábamtól pár méterre meredeken mélyül.
Dévér az érdeklődő, tisztességes példány, ha fognék még belőle kettőt, akár vendégeket is hívhatok estére.
Gábort kihozza újdonsült cimborája,- nagyon lelkes.
– Apám, ide érdemes hajnalban lejönni, állítom, olyankor több a harcsa, mint a víz – magyarázza széles gesztusokkal.
Lám mennyit tesz, ha az ember félévig nem fog halat, aztán egyszer csak megakaszt egyet, és benyom mellé még négy-öt féldeci szilvapálinkát.
Közben újabb horgászok érkeznek rakós botokkal. Na, ilyet sem láttam még, december végén, a Dunán rakózni, vajon mire mennek vele. Két fiatal gyerek, ránézésre is jó minőségű botokkal horgásznak, de nem úszóval, hanem bazi nagy ólmokkal. A spicc alá engedik a gilisztával csalizott horgot. Timárék valamelyik sajtos kajáját gyúrják, kaviccsal, agyaggal is, nehezítik. 5-6 gombóc repül a spiccek végéhez, a botokat meg félig a tartón, félig kézben tartják. Egyikük botjának lehajlik a spicce-, lekoppintotta rendesen-, kapja fel a srác, és máris fáraszt. Néhány perc, és a parton van az első márna. Ilyet sem láttam még,- nem új módszer ez – mondja, az ügyes kezű, nálunk már évek óta dívik. Márnát, dévért, kisebb pontyokat fogunk vele.
Nem szólok semmit, a jó pap is holtig tanul. Mi lehetett itt korábban, mikor még a nevezetes Bölcskei-Madocsai gátak nem voltak úgy eliszapolódva, mint manapság. Szegény Kanalas Józsinak milyen remek szeme volt még betegen is a halfogáshoz, ráérzett, hogy errefelé még bandákban jár a hal.
Gábor újra szerel, most márnában utazik, csúszóra szerelt gömbólom két szelepgumival megütköztetve hetven centis előkén, gazdagon megtűzve gilisztával a horog. Klasszikus görgető felszerelés, meglátjuk, mire megy vele. Esély van a halfogásra, függetlenül a ramaty időtől, hiszen éppen pezsdül a szutykos zavaros víz, olyan helyen vagyunk, ahol a márna szinttáj keveredik a dévérével. Az aljzat sóderos kavicsos. Van is kapás, de megfogni nem sikerül egyet sem.
Kilenc óra tájt megélénkül a szél, félórán belül nincsen maradásunk. Elköszönünk a helyiektől, ők még bírják, én már alig várom, hogy a beülhessünk az autóba.
Na, komám, most merre, kérdem a harcsavadászt, de válasz helyett csak hortyogást hallok.
Így aztán elindulunk Rétimajorba, ahol télen is lehet pisztrángozni. Nem nagy művészet megfogni őket, de legalább kedves meglepetés az otthoniaknak.
Amiből aztán nem lesz semmi, mert annyi az érdeklődő, mint a vurstliban, szerencsére a halőr elirányít bennünket a Bögére (vízfolyás vízlépcső feletti természetes vagy mesterséges duzzasztott szakasza, amelyben létrejön a vízszintemelkedés a szükséges vízmélység vagy víznyomás biztosítására).
– Próbáljanak harcsára pergetni, a napokban fogtak néhányat-, terel bennünket a patak felé.
A Böge több zsilippel szabályozott hol széles, hol elkeskenyedő patak, ahol tavasztól késő őszig pontyot, kárászt, keszegféléket, amurt lehet fogni, ősszel meg télen, amíg be nem fagy, csukát és harcsát. De nem mindenkinek, csak azoknak, akik tiszteletben tartják, a fogd meg és ereszd vissza elvét. Nem készültünk kellően a pergetésre, néhány sárga, fehér, piros twister mellett gumihalak árválkodnak egy dobozban.
Gábor már magánál van, – aki a Dunán tud halat fogni, az itt is király,- mondja, hogy én is értsek a szóból. Megteszem, ami tőlem telik, lemegyek a Böge kiszélesedő alsó részébe, oda, ahol még nyáron nyakig merültem el a patakban kis unokám úszójának kiszabadítása közben.
Néhány dobás után karikában a bot, jól gondoltam, hogy a gödörben vagy annak környékén vannak a harcsák köztük egy, aki rámozdult a sárga twisterre.
Nem sok jót adott az idei év, csak remélni tudom, hogy a következő jobb lesz. A remény hal meg utoljára, szokták mondani. Lám én is keszegre, márnára készültem és harcsa lett a vége.
Talán jobb idők jönnek jövőre…
2010
