A présház mögött halomban állt a venyige. Nagyobb rend szokott lenni, de január közepén a Bakony forgószelet küldött, ami széthordta a glédába rakott venyigét.
Nem volt ez korábban szokása a Bakonynak, vihart ugyan támasztott számolatlanul, de forgószélre még a legöregebb pincegazdák sem emlékeztek. Változik a világ, de nem előnyére. – summázta a látottakat a Pipás, akinek szája sarkában most is füstölt a kupak nélküli, hosszúszárú csibuk. Konok Antalnak hívták amúgy, de a hegyen a szomszédok csak Pipásnak. Szó se róla, megadta a módját a füstölésnek, szertartás volt a javából, ahogy rövid lánggal gyújtotta meg a pipáját, Lassan szívta, néha megütögette a dohányt a pipatömködővel, amitől a dohány egyenletesen égett, így nem eresztett levet. Becsültem a pipázásban való jártasságát, láttam már néhány gusztustalan, szortyogó, pipalé köpködőt. Vászolyra való volt, ami innen csak egy ugrásnyira van, de ha tehette, kijött a hegyre, rendbehozta az apjától örökölt pincét, hálóhelyet, kis túlzással azt mondanám, hogy galériát emelt a megemelt szintre. A pince előterében is volt egy kiszolgált gyékénnyel megtöltött dikó közel a csikótűzhelyhez. Amit már többször meg akartak venni gyűjtők, muzeológusok. A pincegádor lépcsői óvatosságra intettek, a pincében egyik oldalon megemelve a hordók, a másikon keskeny asztalon mindenféle palackok, lopók, akonák, (hordódugók) poharak, kiszáradt szőlőgyökerek. Ezekből az előtérben is volt néhány sárgásfehérre száradt. A hatvanas években volt divatos lakásdísz a szőlőgyökér, újabb hatvan évnek kellett eltelnie, hogy újból falra kerüljenek. Örültem nekik, különösen annak a borosüvegtartónak, amin a „mester” ügyesen használta ki a szőlőgyökér ága-bogát.
Többnyire telente a hegyet járva került utamba, hideg kék napokon, amikor felmentem az elrejtett kilátóhoz. Nem volt igazi kilátó, már ami a magasságot és a szinteket illeti, ráadásul a hegynek támaszkodott fenyőfákkal övezve, de a tetejéről átláttam Siófokra, Tihanyra, Fonyódra, meg a Pipás pincéjére. Koros diófa árnyékolta, rejtette nyáron a kecskelábú asztalt, amin fogott az idő, de még bírta a satut, amit a gazda csavarozott rá. Jó volt faragáshoz, késköszörüléshez, mandula- és diótöréshez. A hegyoldalban hullámoztak az akácból készült szőlőkarók, kéklett, ha olyan kedvében volt a Balaton. A tél volt az igazi a hegyen, szerettem pőreségét, a lecsupált dió- és mandulafákat, a jól látható keskeny ösvényeket, amik végigvezettek a hegygerincen. Húsz éve bajba került a hegy, divatja lett a gazdagoknak a régi romos pincéket megvenni, átépíteni, fürdőmedencét ásatni a szőlő elejébe. Jöttek is dzsipekkel, terepjárókkal mindenféle népek. Volt vigadalom a hétvégeken, a rókák, vaddisznók, őzek elindultak a Bakonyaljára. Eltelt két évtized, lecsengett ez is, divatba jött a borászkodás, amibe ha beleszeret az ember, pince meg szőlő szükségeltetik. Kezdett gyarapodni a hegy, a jó kis dél-keleti, déli fekvésen megszaporodtak a szőlőültetvények, visszajött a csend. Télen még visszhangzott is, február közepén áthozta a délnyugati szél a megrepedt jégtáblákat, a hegyen is hangzott, ahogy a parti köveken súrlódtak, törtek.
Jártam a mutatóba megmaradt romos pincéket, ajtaikat, zsalugátereiket felfalta az idő, az egyik düledezőben kemence árválkodott rozsdás vasajtóval. Szerettem, többször lefényképeztem, elképzeltem, ahogy pinceszerkor izzik benne a parázs, hagymaágyon sül tepsiben a fokhagymával tűzdelt, besózott, borsozott csülök, ami alá vörösbort öntöttek. Tudománya van a csülök készítésének, a sütés utolsó húsz percében gerezdekre vágott krumplit szeltek mellé, időnként finoman meglocsolták barna sörrel. Amitől roppanós mélybarna lett a csülök bőre, a csont szinte kiugrott belőle. Vadkovászos kenyeret, meg házi savanyúságot ettek mellé. Idejét sem tudom mikor voltam utoljára pinceszeren, feltehetően valamelyik jeges februárban, arra emlékszem, hogy a bakancsomra patkót kötöttem.
Szaladt az idő akkor is meg most is. Már a farsang végén járunk, pár nap múlva horgászegyesületünk bált rendez, ahol szívesen látjuk a családtagokat, barátokat, a nagymamák mandulás süteményeit. A férfiaknak házi pálinkát, olaszrizlinget hozni, tisztesség a közjavára, döntött sok évvel ezelőtt a tagság. Ezért indultam neki a hegynek fel a Pipáshoz a háromliteres demizsonnal, hogy hozzájáruljak az ünnepséghez. Jóban vagyok a heggyel, de télen a kisebb vízmosásokban, csurgókban megfagy a víz, többet csúszkáltam lefelé, mint felfelé. Gyűrtem a távolságot, fújtattam mire felértem, a gazda is előjött a pince mögül ahol a széthordott venyigét kötözte le valami öreg ponyvával.
– Jöjjön beljebb, messziről úgy tűnt, hogy kísértet kapaszkodik a hegyre, de aztán láttam, hogy ember hitvány demizsonnal. Újborért jött vagy korosabbért?
– Ha van még a tavalyelőttiből, abból kéne.
Kóstoltam már korábban is az olaszrizlingjét, üde, diszkrét illatvilágú fehérbor, zöld gyümölcsaromákkal, finoman savas hosszú utóízzel. Áhítatos percek a pince előtt, a sapkámat is leveszem, úgy nézem, ahogy csurog a lopóból a bor. Benne van az elmúlt nyarak heve, ahogy a Balatonra emelem, közelebb jön a kéklő déli part. A kortyolgatott ital alapbor a javából, ezen a vidéken az olaszrizling a meghatározó.
– Mutatja magát már az idei is, de idő kell még neki. Ebből vigyen, jusson a horgásztársaknak valami jó is. Úgy hallom kevés volt a fogas, a nélkül meg mit ér a horgászás. Híve vagyok a fogasnak, kincse a Balatonnak!
– Nincs vita köztünk, én is így vélem. Ami a fogási eredményeket illeti, nyolcvan éve hallgatom, hogy nincs elég hal a Balatonban. Sok minden változott az elmúlt évtizedekben, de ami örök az a „haltalanság.” De tudja mit, jöjjön le a farsangi bálba, intézem, hogy jusson fogas rántva is, meg roston is az asztalára. Van egy kevés a nem „fogottból” legalább ötven adag!
– Köszönöm, fiatalkoromban sem jártam bálozni, vénségemre sem hiányzik, meg haza is kell érni éjszaka boros fejjel. Hozza a demizsonját, vagy vigye azt a régi fonottat. Öt literes, lefelé biztonságosabb vele.
Amióta téliesitettük a nyaralót, gyakrabban járok le, leginkább a mélyhűtőbe rakott pontyokért, süllőkért. Süllőből nem állok jól, karácsonykor az összes orvos ismerősnek vittem, a kardiológus doktornak kettőt is a nagyobb figyelem kedvéért. Egy jobb maradt, a többi épp csak méretes, de ami maradt, azelőtt vigyázzba lehetett állni. Fagyos ködös este fogtam közel a kikötőhöz. Nem merek már ködben beljebb menni, minek is mennék, közel vannak a régi piarista kikötő szétszórt kövei, amiről mások nem tudnak. Utána jártam, a piarista jószágkormányzóság 1813-ban épített itt kikötőt, révhajójuknak. A hajdani kikötő köveire épült az új 1969-ben, de építésekor nem minden követ használtak fel, maradt jócskán az iszapban, meg szétszóródva a kikötőtől Siófok felé. Ezeket horgászom jégveszte után, meg telente, ha nem fagy be a tó. Néhányszor megajándékoztak nagy tepsibe való fogassal.
Nehéz szürke köd települt rám, átjárt rajta a parti szél, de annyira nem, hogy a kikötő lámpáját látni lehessen. Elment az esti gyors, halkultak a sínek, a csend is megfagyott a lehelettel együtt, nem sok bizodalmam maradt a süllőfogásban.
Egy nappal korábban jártam a szeszfőzdénél, hálistennek a pálinkafőzésben nincsen szünet, mindig babrálnak valamit. Nem pálinkáért mentem, hanem a földbe ásott veremhez, amibe a cefre került. Ki van luggatva az alja, elszivárog belőle a lé, de ami marad, az a komposztok királya. Vasvilla is elég a megmozgatáshoz, jöttek is a fagyos februárban a gőzölgő alomból a giliszták, olyanok amilyeneket manapság nem árulnak. Sárgalevűnek hívtuk, mozgékony vastagabb giliszták, ünnep lehetett a pontyoknak, keszegeknek, ha csokor volt belőlük a horgon. Sok évvel ezelőtt ajánlotta nekem az állomásfőnök a lelőhelyet téli horgászatokra, de azt nem tette hozzá, hogy süllőre is a sárgalevűekkel csalizik. A régi deszkabárban tudtam meg, hogy a téli süllőket, amire ritkán volt példa,- mert akkoriban be szokott fagyni a Balaton,- azokkal fogta az állomásfőnök. Vittem magammal fagyott küszt meg bélelt vödörben a szeszfőzde gilisztáit, nehogy megfagyjanak. Nem volt sok bizodalmam bennük, jobban bíztam a taposott küszben, amire ha hitványan is, de jöttek a süllők, meg a balinok a késő őszi mély nyílt vizen. Van egy öreg botom, – ez így nem pontos, mert csak öreg botjaim vannak,- kétrészes 270 cm hosszú DAM bot, amit egyszer már újra gyűrűztettem. 40-80 gr a dobósúlya. Húsz éve pergetéshez vettem, akkoriban sokat jártunk mindenféle vadvizekre forgatni, jól bírta a gyűrődést. Őt tiszteltem meg a hosszú vékony szárú süllőző horogra tűzött sárgalevű gilisztákkal, aztán elhajítottam a csalit a móló irányába. Kicsit vacogtam, kicsit álmodoztam, aztán bort töltöttem a bádogpohárba, amikor a gilisztás boton felcsapódott a karika.
– Istenem, ha süllő, akkor nincs idő nyeletni! A bögre kiborult, belekapaszkodtam a nyélbe, néhány perc múlva kitekertem a szépséges fogast, mert fárasztásnak nem lehetett hívni azt a haléhséget, ami a kezemet irányította. Egry Józsefre hagyatkozom: a balatoni embernek két ünnepélyes napja van. Az egyik, amikor a hálója elkészül, a másik, amikor a szőlő hordóban van. Ennek szellemében szedtem fel a horgonyokat, a kikötőben egyedül lévén a sok éve elhunyt állomásfőnökre emeltem a poharam.
Szöveg és kép: Zákonyi Botond
