Balatoni gyerek voltam még az ötvenes évek elején. Ha tehettem, beszöktem a strandra a kerítésen kivágott lyukon, és elfoglaltam az egészet. A nyári őrület után már majd mindent elpakoltak, lebontottak, csak a lépcsőlejáró árválkodott egymagában. Kiváltság a javából egyedül állni rajta és befogadni mindazt, amit színben fényben, magányban mutat a Balaton. Egy kis ezüstöt a felhőrésen, viharos kéket a túlpartról, Balaton zöldet tengerre terítve, hozzá disszonáns kéket vaslépcső formájában. Vége a nyárnak visszavonhatatlanul, de emléke felsejlik a kagylószedő, iszapvárat építő, nagypapával csúzdázó, narancsízű Bambit ivó, fecske fürdőnadrágos gyerekkorból.

Fotó: Bakos István András