Minden évben nyárelőn egy napra Veszprém városa a halászlé szerelmeseinek Mekkájává válik. A Civil Nap keretében kerül sor a hagyományos halászléfőzőversenyre is, több civil egyesület programja mellett. Voltam már lézengő, versenyző, jutott rám nehéz feladat zsűriként. Mégis a legemlékezetesebb az volt, mikor csapatban „bográcsra kaptunk” a város közepén s kötényt kerítve, fakanalat ragadva főztünk a nagyérdeműnek.
Ennek idestova húsz éve már és a Nagy Öreg, akinek ittuk minden szavát, már nincs köztünk. Ugyanis minden csapatba kell egy Nagy Öreg, akinek a kisujjában van a hallé elkészítésének összes tudománya, mi kukták pedig sürgünk – forgunk, kívánsága szerint. Ha azt mondja, hogy halgombóc leves lesz, akkor azt főzünk, mert hát ugye unalmas már a patkó, fel kellene dobni valamivel azt a halászlét. Így történhetett meg az, hogy a placcon parkolt kisteherautó előkészítő területté vált, egy darálóval felszerelve, kuporogva daráltam a balint a gombócba. Kétszer. Sok a szálka, így fontos a tisztességes előkészület, hogy aztán a mester kellő műgonddal összeállíthassa a gombócokat a hagyományos húsgombóc mintájára. Majd 10-15 percre hanyagul benne felejtse a rotyogó halászlében.
Siker volt, a bogrács kiürült, a látogatók vígan falatoztak, hogy díjat nyertünk-e, arra már nem emlékszem. De nem is ez a lényeg, hanem az együtt töltött idő, a barátságok, a találkozások.
Szóljon ez az írás minden valaha volt és mai Nagy Öregnek, akik szelíd, de mégis kellő határozottsággal felvértezett okítói az őket követő nemzedékeknek.
Császár Erzsébet
[Fotó: Táncsics Aladár]
