Hónapok óta járom a Balaton partjait, filmet készítek a Balaton élővilágáról, madarairól, halairól, tanúhegyeiről és még több minden másról. Az utazások, forgatások során számos arcát mutatta meg a Balaton, erről szól az alábbi írás.
A tó déli partja mentén indultunk útnak Aligától Balatonboglárig, hogy szemügyre vegyük a Balaton „homokos” arcát. Szívmelengető látvány a keleti medence széle, a Mezőföld peremétől a közel 70 kilométer hosszú sekély vizű fövenyfürdő, amely ennek a területnek a sajátja. Mindez köszönhető a bakonyi főszélnek, amely a tó magasabb vízállása idején állhatatosan ostromolta a déli partok szigetszerűen kiemelkedő homokhegyeit. Az alámosott partok nem sokáig bírták az ostromot, leomlottak a partoldalak, és megszülettek azok a turzások, amelyek a hullámverés által kisodort finom homokból alakultak ki. A vízfolyások délről északra a tóba tartanak, gazdagítva a Balatont. A szántódi és a tihanyi rév között élénk a keresztülhullámzás, ez a vízmozgás a déli part szélén a finom homokból kisebb-nagyobb zátonyokat épít.
Teszünk egy rövid kitérőt a szántódi révig, amely oly magától értetődően nyúlik be a Balatonba. Pedig kialakulása megér egy misét, bizonyosságot Cholnoky Jenő vizsgálatai adnak. Az északi szél kergette hullámok Tihanytól délre „befordulnak” a szorosnak, és ferdén érik a partokat. A homokszemek nyugatról kelet felé, keletről pedig nyugat felé utaznak a déli part turzásain, míg Szántódnál összetalálkoznak. Ott azután felhalmozódik a törmelék, és lassan a tó felé nyúlik előre mindkét oldalról. „Mert nem a szél irányától, hanem a hullámok irányától függ, hogy merre nőnek a turzások. Balatonunknak ez is egyik, világszerte ismert nevezetessége!- olvashatjuk Cholnokytól a Balaton című kötetében.
A Balaton „berek” arca az elmúlt százhatvan év során jelentős változásokat élt meg. A Nagyberek a régmúltban a Balaton egyik árterületi öble volt. Még az 1850-es évekig időnként összefüggő vízréteg borította. Az évtizedeken át folytatott lecsapolási munkálatok következtében a magasabb részek szárazra kerültek, s ma már csak a mélyebben fekvő helyek mutatják a közel természetes állapotot. Jellegzetes berek arcát a Kis-Balaton őrzi, amely ma Keszthely, Zalavár és Balatonmogyoród között terül el
A Kis-Balaton madártani szempontból országos és nemzetközi viszonylatban kiemelkedő terület, a Ramsari Egyezmény hatálya alá tartozó, nemzetközi jelentőségű madárélőhely. Az eddig megfigyelt védett vagy valamely nemzetközi egyezmény által érintett madárfajok száma 260, ezek közel fele fészkel is a területen. Tavaly elkészült az a két természetbe illő hallépcső, amely mind a Balatonból, mind a Zalából lehetőséget ad a fajok szabad áramlásának. A Kányavári sziget és környéke szabadon látogatható, de a fokozottan védett terület csak külön belépési engedéllyel, a Nemzeti Park Igazgatóság által kijelölt szakvezetővel látogatható.
Keszthelytől Balatonedericsig tart a Balaton „dolomit” arca, a Keszthelyi-hegység alapkövezetét a felső-triászkorú fődolomit képezi. Balatongyörök határában a 71-es út menti magaslat a Szép-kilátó dombja, a balatoni táj talán legszebb panorámája tárul elénk.
Györököt elhagyva változatos földtörténeti események tanúit láthatjuk, Felmagasodnak, az egykori vulkánok egymásután tárulnak elénk a tanúhegyek: Badacsony, Szent György-hegy, Gulács, Csobánc, Haláp, Hegyestű, Tóti-hegy Tátika, Szigliget, Tihany.
Ez a Balaton „bazalt” arca. Adjuk át a szót Eötvös Károlynak, mert az enyém kevés: „Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai, zöld mezők, arany vetések, száz falu ezer hegyi hajlék, csárdák, malmok útszéli sorfák, patakok, csatornák, magasbércek, fehérházak, várromok, Szent Györgynek és Badacsonynak fensége…” Szigliget várából nézve még inkább hiteles Eötvös leírása. Regényes hely Szigliget, voltak évszázadok, mikor szigetként magasodott ki a tájból. Hármas tufahalmát: a Várhegyet az Antalhegyet (Öregerdő), a Kamonkövet csak vízen lehetett megközelíteni, ezért már a 13. században várat épit rá a pannonhalmi apát, méghozzá olyat, amely bevehetetlen!
Nehéz innen tovább menni megrohannak az emlékek jó negyven évvel ezelőtt jártunk édesapámmal vendégségben Takáts Gyulánál. Nemcsak kivételes költő volt, de múzeumigazgatóként elévülhetetlen érdemeket szerzett a somogyi népművészet elismertetésében. Pótolhatatlan értékű néprajzi tanulmányaiban a somogyi Nagyberek és pásztorvilág avatott ismerőjét tisztelhetjük benne. Művészetpolitikai munkásságát is e „szűkebb haza” kultúrtörténeti örökségének feltárása, megőrzése motiválta. Nem csupán e témában írt esszéi és tanulmányai jelentősek (pl. Csokonai Vitéz Mihály-lyal, Berzsenyi Dániellel, Rippl-Rónai Józseffel foglalkozó írásai), hanem gyakorlati tettei, szerepvállalása is a keszthelyi Helikon-ünnepségek, a badacsonyi Egry Múzeum, a niklai Berzsenyi Kúria, a szennai Falumúzeum, a kaposvári Rippl-Rónai Emlékmúzeum elindulásában. Miről is folyt volna a szó, ha nem Kisfaludy Sándorról, Berzsenyiről, Badacsonyról, Szigligetről. Előttem sétáltak, két nyughatatlan ember, akiknek szolgálat volt a Balaton kulturális emlékeinek megőrzése. Gyula bátyám verseit lapozva találtam rá a következőre:
Mit is segítsél
Betértek szobámba, mint a vándor:
Berzsenyi… Szigliget… Kisfaludy Sándor.
A három fehér fal szép meszelt lapjáról
Néznek rám a közel-távolából.
Negyedik oldalon zengő sugárban
Mosolyogva áll a tó a tájban.
Áll a ház, a négy fal örök vándorokkal.
Fürdenek csilló tükrös habokban.
Köztük te kedves halkszavú társam,
mint a sirály suhogsz a szobámban.
Kutatva nézel…- Mit is segítsél?-
Karcsú sirály hegyringató víznél.
Alig bír betelni a szem a táj szépségével, de már kínálja magát az újabb látnivaló Tapolcától a Káli- és Dörögdi- medencéig tart a Balaton „karszt és kőtenger” arca. Tapolca városa alatt a szarmata mészkő rétegsor van, amelyben a földkéregmozgások hatására törések, repedések keletkeztek, és földalatti vízfolyások törtek utat. Látványos emléke ennek a Tapolcai tavas barlang és a Tapolcai- Malom-tó. A Balaton-felvidék hegyeit triász korú tengeri eredetű mészkő és dolomit építette fel. Ezek a kőzetek sok helyütt láthatók, az évezredek során vízben oldódva sokuk elpusztult, karsztosodtak. A kőzet felszínén víznyelőket, töbröket láthatunk, belsejükben barlangok keletkeztek.
A Káli-medence peremén járva Salföldtől Kővágóörsig sziklás tengerpartot idéző különleges kőmezők vonják magukra a figyelmet. Az itt élők kőtengernek nevezik. A Szentbékkállai Kőtengert a Káli-medence északi részén, Mindszentkálla és Szentbékkálla között találjuk. Megközelíthető a két település közötti műútról észak felé kanyarodó KÉK turistajelzést követve, vagy Szentbékkálla településéről szintén ezt a jelzést követve nyugat felé.
A Káli-medence kőhátai közül a legnagyobb épségben megmaradt képződmény a Szentbékkállai Kőtenger. Látványosak az egykori Pannon-tenger homokturzásainak megkeményedett példányai, melyet a későbbi időszakok szele helyenként bizarr formájúra alakított. Számos volt belőlük, ma már jóval kevesebb van, pusztulásuk oka, hogy kiváló malomköveket lehetett belőlük készíteni. Kővágóörs, Kisörspuszta és Szentimrepuszta térségében jártak a malmok. A különleges kőképződmények többségének nyoma veszett, szerencsére a Szentbékálla határában álló kőhát szinte még érintetlen, ez a Káli-medence egyik legjelentősebb geológiai értéke.
Szentbékálla nevét okleveles források szerint először 1273-ban említik Szentbenedekkál (a) néven, azaz olyan Kál nevű helységként, melynek templomát Szent Benedek tiszteletére szentelték. A helyiek ehhez még hozzáteszik, hogy III. Endrének itt volt vadászkastélya, és messze földön híres volt a bora. Erről Fényes Elek is megemlékezik, aki azt írja: „legnagyobb kincse borában áll, mely felette édes, kellemetes, amellett erős, szeszes”.
A tihanyi félsziget nemcsak a balatoni táj legszebbike, de minden túlzás nélkül írhatjuk, hogy szabadtéri földtörténeti múzeum is egyúttal. A félsziget teljes területe védett, 1952-ben tájvédelmi körzetté nyilvánították, jelenleg a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része. Sok millió évvel ezelőtt vulkáni kitörések alakították a tihanyi tájat, érdekesség, hogy itt láva már nem ömlött ki, csak bazalttufa. A földtörténeti események feltárását segítették a tűzhányó által a mélyből felszínre került különféle kőzetek, fekete pala, permi vörös homokkő, triászkori mészkő és dolomit. Sajátos vulkáni tevékenység zajlott, nem a szárazföldi, hanem a víz alatti és a sekélyvízi volt jellemző.
A bazalt-tufa változatos kőzet, többé-kevésbé rétegezett, de a rétegek nagyon rendetlenek, mert a vulkán is rendetlenül dobálta ki az anyagot. Nem nagyon kemény, de igen változatos, vannak egészen jó, kemény rétegei is, ilyenekből fejtették azokat a köveket, amelyekből Tihany falu házai és kerítései épültek föl. Tihanyban a vulkánosság utolsó jelensége volt a szökő melegforrások vagy gejzírek kitörése. Mintegy 110 gejzír dobálta ki a gőzt és forró vizet s kemény meszes és kovás, opálszerű kőzetet rakott le.
A legszebb gejzírkúpok a Belső-tótól délre a Rév felé lejtő hegyháton vannak, a legfeltűnőbb az Aranyház nevű sziklacsoport. Nagyon szépeket láthatunk a Csúcs-hegyen, a Nyársas-hegyen, az Akasztó-dombon és az Apáti-tetőn. Érdemes felsétálni a Kiserdő-tető északi oldalához, ahonnan rálátunk a pár évtizede feltámadott Külső-tóra. A Külső-tó az egykori tihanyi vulkán egyik kitörési központjának helyén alakult ki. A zárt, lefolyástalan medencét az 1800-as évek elején lecsapolták, a vízlevezető árkok ma is láthatók. A fokozottan védett tó helyreállítása 1976-ban az árkok elzárásával kezdődött. Az összegyűlő csapadékvíz biztosítja a nagyrészt náddal, gyékénnyel, sással borított mocsárvilág fennmaradását. Nagy számban költ itt a nagykócsag, a vörösgém, gyakran látni a vadászó, ragadozó barna rétihéjákat is.
Tihanyból néhány percnyi autózással érünk Balatonfüredre, hogy megnézzük a Lóczy barlangot, amely a Balaton-felvidék legnagyobb, 120 m hosszú barlangja, a Balaton „mészkő” arcának látványos helyszíne. A barlang utcai ruhában, villanyvilágítással és szakszerű vezetés mellett látogatható. Az 1894-ben feltárt és 1934-ben megnyitott barlang jelentős természeti és idegenforgalmi értékkel rendelkezik. A hegységképző erők hatására vízszintes helyzetükből kibillent közép-triász korú, látványos mészkőrétegek rejtik magukba a mélyből feltörő langyos vizek által kioldott barlangot. Az üstszerű oldási formák és a helyenként még megtalálható borsókövek is utalnak a barlang kialakulásának körülményeire.
A Balaton „vöröskő” arcát figyelhetjük meg Badacsonyörs és Zánka között, illetve az Aszófőtől Fűzfőig hózódó területen. Érdemes felkeresni Balatonalmádiban a Vörös Homokkő Ösvényt, majd elmenni Felsőőrsre, és megnézni az ottani műemlék templomot. Jelenleg restaurálják, de a látvány így is magáért beszél, a templom faragványai vörös homokkőből készültek.
Balatoni körutunk végéhez értünk, Balatonkenesétől Balatonvilágosig tart a tó „lösz” arca. Fűzfő után nem messzire meglátjuk a magaspartot. Alul vastag agyag rétegsor sárgállik, fölötte kivillan itt-ott a lösz. Különös anyag a likacsos lösz, sok benne a mész, ha 10% sósavat csöppentnek rá, pezseg, mint a mészkő. A kenesei magaspart nem hétköznapi látvány, közelebb érve még látunk néhány feketéllő nyílást, amelyek emlékeztethetnek a hajdani „tatárlikakra”. Idemenekültek az itt élők a veszedelem elől. A 19. században is laktak még bennük nagyon szegény emberek.
Akarattyán káprázatos a kilátás. Aligától Szárszóig, Tihanyig, Almádiig szalad a tekintet, van egy kis idő megpihenni, gyönyörködni. Summázva a látottakat, jó szívvel mondhatjuk, sehol a világon nincs másik ilyen tó, mely körül ennyi érdekes, tájképi látványosságban gazdag, változatos geológiai forma, képződmény alakult volna ki.
2016
