Balatonfüred méltán lehet büszke forrására. Gyógyító erejének híre bejárta a világot, számos hívet szerezve a fürdőhelynek.
Írtam mindezt sok évvel ezelőtt. A forrás változatlanul megvan, járnak is oda emberek szomjukat oltani, de már nem a régi. Sajnálatos, hogy ezt kell írnom, de a füredi savanyúvíz, megérdemli, hogy kellő tisztelettel emlékezzünk róla.
A forrás, pontosabban a források története persze sokak fantáziáját, megmozgatja, még 1940-ben is megjelent olyan írás, amelyben azt olvashatjuk, hogy a rómaiak éppen úgy igénybe vették a füredi forrásokat, mint az aquincumiakat. A Balatoni Kurír munkatársa arról ír, hogy a legenda szerint egy bika fedezte fel a forrást, többször ivott belőle, és annyira megerősödött, hogy díszbikája lett csordájának. A bikának kiemelt szerepe van a római mitológiában, ebből kiindulva feltételezi a szerző, hogy a legenda római eredetre utal.
Horváth Bálint, a Pannonhegyi Szt. Benedek rendű bakonykajári egyház papja 1848-ban megjelent „A Füredi –Savanyúvíz s Balaton környéke” című olvasmányos művében olvashatjuk, hogy a füredi savanyúvízről valószínűleg Zeiller Martin „Itinerarium Germaniae cimű munkájában(1632.) tesz említést, valamint egy utóbbi 1644-ben megjelent Magyarország leírásában Tihany cikk alatt felemlít egy forrást, mely Tihany várától egy puskalövésnyire van.
Horváth Bálint téved, van egy korábbi információnk is. 1606-ban Schafer Wilhelm „Magyar Krónika” című művében olvashatunk arról a jó forráskútról, mely Tihany várától puskalövésnyire van. Hatvankét év telt el a két írás között, érdekes, hogy a távolságot mindkét szerző egy jó puskalövésnyire méri.
A történet szépséghibája, hogy az említett forrás nem Füreden van, hanem Tihanyban, amelyet az ottani nép „orosz kút”-nak nevezett. Ez a forrás a mai Ciprián forrás, melyet Halbig Ciprián tihanyi apátról neveztek el még a kikötő építése alkalmából.
Az első igazán hitelesnek mondható leírás Lower Máté 1694-ben megjelent munkája (Neue Beschreibung einer Raysz von Augspurg nach Constantinopel durch Oesterreich, Hungarn u.s.f. Utrecht 1694.) a füredi gyógyforrásról a tihanyi vár leírásának 182. lapján „félórányira a szigettől s vártól Balaton szélén a nádas megett találtatik a tihanyi savanyúvízforrás, itt buzog fel két kútban szürke talapból s a földet feltúrja körüskörül néhány lépésnyire s mocsárossá teszi, szeszes, tiszta savanyú felfrissítő elevenítő és gyomorbéli szeleket hajtó azért a baromőröktől s parti lakosoktól szívesen felkerestetik”.
A törökkel vívott háborúk után vagyunk, de már működnek az újszerzeményi bizottságok, a bécsi udvar mindent megtesz, hogy az ősi jogot igazolni nem tudó magyar tulajdonosok alól kihúzzák a birtokokat. A tóparti falvak kihaltak, Arács egyelőre puszta, Füreden 17 telek lakott összesen. A forrásokra még nem esik figyelem.
1708 fontos dátum a füredi savanyúvíz történetében, Eszterházy Dániel vicegenerális expedíciós könyvében olvashatjuk, hogy május 16-án megérkezik a füredi savanyúvízhez. A könyv gróf Eszterházy Antal tábornagy „Generális-Mezei-Marschall” napi könyvének függelékeként olvasható.
Eszterházy Antal is megérkezik Füredre, erre utal a tábori könyvében lévő feljegyzés 1708-ból. „Die 13 Augusti Eadem. Az Méltóságos úr Devecserbül déltájban megindulván estvére hat óra tájban füredi savanyóvízhez érkezett”.
1717 is fontos dátum, Riedhöfer János német utazó Frankfurtban megjelent könyvében így ír: „Három órányira Veszprémtől van Tihany várának egyháza és monostora melyek sokat kiállottak a töröktől: de mindeddig meg nem adták magukat. Találtatik itt igen szeszes, és egészséges kútforrás, melly rövid pálya után a Balatonba folyik” Még mindig Tihanyhoz kapcsolják a forrást, amely ugyan gazdaságilag az apátsághoz tartozott, de fekvését illetően nem.
Bombardi Mihály 1718-ban latinul írt könyvében is szerepel a savanyúvízforrás, de még mindig „tihanyi” név alatt.
1729-ben Turóczi László ugyancsak latinul írt könyve tesz említést (mely a magyar királyságról szól) a savanyúvizről ( Turoczi, Ladislai: Ungarn suis cum regionibus. Tyrnaviae ). „A lejtős talajon város van, a körülötte a tó körül szőlők, gyümölcsfák, hogy ne említsem a tihanyi savanyúvizet, amelyet igen hasznosnak tartanak”.
Fürednek az igazi nagy áttörést a 18. sz. legnagyobb polihisztorának, Bél Mátyásnak 1734-35-re tehető füredi látogatása jelentette. Históriai szempontból nagyon érdekes a füredi savanyóvízről szóló leírása, mert abból egyértelműen kiderül, hogy már 1734-előtt is volt fürdőzés a Savanyóviznél, mielőtt a tihanyi apátság végleg megszerezte volna a füredi források egész környékét, már a beteg emberek használták a gyógyító vizet. Füred ekkoriban Zala vármegyéhez tartozik, Bél így ír róla: „Két szénsavas forrása van a megyének, olyan, amelyet ismerünk: ezek közül a jobbik Füred: nemcsak ivásra, hanem fürdésre is nagy eredménnyel szokták használni a vizet, amelyek tisztán buzognak fel, savanyú ízűek, az orrlyukat kellemesen csiklandók”. (A másik forrás Kékkút).
Élvezetes olvasni egy másik írását, amely többek közt a Hévíz és Tapolca forrásait taglalja, és amelyben hosszasan foglalkozik a füredi gyógyfürdővel: „Nagyobb hírnévre és látogatottságra tett szert a másik fürdő, melyet Tihany félszigeten túl Föröd falu igazgat. Ez már erősen savas forrás, kettős kútja is van és kb. 30 ölnyire fekszik a tó partjától, enyhe lejtésű földek választóvonalában. Az egyik kút vize inkább ivásra használatos, mivel sokkal hígabb és kellemesebb ízű a másiknál, és noha rendes időjárás mellett mindig megtartja savanyúsága erejét és március hónapban magunk is nagyon jólesőn fogyasztottuk, mégis- a füredi lakosság állítása szerint-sokkal jobb ízű a víz április végén, május elején, amikor a tölgyfa virágzik. A tihanyi apát is megerősítette előttünk, hogy ennek a kútnak a vize, ha palackba töltik, a bedugott üveget szétrepeszti.
A másik kút bőségesebben folyt, ott inkább fürödtek az emberek és a hozzászerkesztett kis épületben a vizet fürdés céljára fel is melegítették.”
Meg kell említenünk Lukács Károly nevét, aki 1943-ban tette közé Bél Mátyás „Notitia Comitatuum Veszprimiensis, Simighiensis et Szaladiensis” című kéziratáról szóló tanulmányát. Az ő kitűnő munkájának köszönhetően tanulmányozhatjuk ma is nagy élvezettel Bél Mátyás idevonatkozó munkásságát.
Mi pedig térjünk vissza forrásokhoz, melyekből kettő a tihanyi apátságé volt, a harmadik az arácsi határszélen volt, fürdőforrásnak is hívták. Tenkovics Miksa volt a tulajdonosa, aki fürdőtelepén fából készített házat emelt illetve egy kőházat is épített, ahol szobák várták az odaérkezőket. A fürdőházban két kazán és tíz fürdőkád volt elhelyezve, a telken nádtetővel fedett pajtát is emelt. Halála után egy kecskeméti sebész Schuster József, akit csak „savanyúvízi doctornak” hívtak, vette meg és fejlesztette tovább fürdőjét. A tihanyi apát, Lécs Ágoston is hasznosította az egyik apátsági forrást (ez a mai Kossuth Lajos forrás), faházat emelt, fürdőket létesített, a forrást tölgyfa odúba foglaltatta. 1763-tól kezdve az apátság méltányos díj ellenében megengedte, hogy magánosok is állíthassanak faházakat a forrás környékén.
Érdemes figyelemmel kísérni az 1770-77-es évben megjelenő híradásokat. Megélénkül a fürdőélet, a szezonban már kétszáz vendég is gyógyulgat, pihenget, egyre népszerűbb a savanyóviz környéke, pedig a helyszín sok kívánnivalót hagy maga után. Nincsen még postaút, a szállások kényelem nélküliek, de a hely egyre divatosabb. Többnyire gazdag főurak engedhetik meg maguknak a fürdőzést és a henyélést. Dívik a kártyázás, cigánybandákkal való mulatozás, és persze megjelennek a könnyűvérű nők is a fiatalabb főúri csemeték társaságában. Jól jellemzi az ottani életet Fejér Antal eperjesi táblabíró verses leírása, mely 1777-ben látott napvilágot. „A musicának soha nincsen szüneti, némely személy amint szemét álmából fölveti, már nyugodt lábait tánchoz egyengeti”.
1781-ből való a Pozsonyi Magyar Hírmondó leírása: „Veszprémből iratik, hogy a tihanyi Apát Úr a füredi Savanyóvizet sok épülettel ékesíti, hogy számosan oda járulandó vendégeknek elégséges alkalmatosságuk légyen. Soha olly seregenként, úgy mond oda nem jöttek, mint az elmúlt nyáron voltanak Gálics, Ostria, Horváth és Tót országokból, s egyebünnen számtalan sokan”.
A füredi savanyóviz egyre népszerűbb lett, távolabbra kőkorsókban szállították, közelebbre pedig lepecsételt palackokban forgalmazták. Az üveg felirata Fons Acidularum Fürediensis volt (Füredi szénsavas víz). A 18. század végére már nyoma sincs az első kis fürdőnek, a rozzant fabódéknak, sátraknak. Fogadók, szállók épültek, rendezett lett a sétatér, naponta kétszáz vendég sürgött-forgott a kút körül. Az orvosi kezelés még meglehetősen kezdetleges, de sokan voltak, akiknek beteg gyomra, epéje meggyógyult, vesebántalmai elmúltak. Ők messzire elvitték a gyógyító víz hírét. A 19. században a reformkor éveiben már az egész ország figyelme előtt zajlik a fürdőélet, nem véletlen, hogy a haladó gondolkodású magyarok kedvelt fürdőhelyévé vált. Ez a század külön cikk témája lehetne, benne az 1826-i esztendő, amikor is augusztus 15-én olyan borzalmas tűzvész tört ki, amely elhamvasztotta az egész fürdőtelepet. Keserves, több éven át tartó munkával helyrehozzák a fürdőt, elkészülnek az új épületek, de 1834-ben megint felrepül a vörös kakas a fürdőtelepi épületekre. Anna bálra készülnek, július 26-át írjuk. A tűzben leég a Horváth-ház, a Tallián-ház (később Keglovics-ház) a Fülöp-(később Fittler) ház, a Nagyvendéglő (később Grand-Hotel), az Ó- Fürdőház (később Klotild udvar).
A következő évtizedek azonban megalapozzák a fejlődést, a nehézségek ellenére a fürdőtelep virágzásnak indul. Ezt igazolja Miskolczy Károly magyar nyelvű ismertetése a gyógyhelyről 1837-ben. A szerző szeretnivalón elfogult, de engedtessék meg nekem a hajdani füredi lakosnak, hogy őt idézhessem.
A szerző felhívja a magyar hon fiait és leányait, hogy keressék fel Füredet, mert „valamint a buzgó Ozman legalább egyszer meglátogatja Mohamed koporsóját üdvözséges czélból, úgy megérdemli Füred is a látogatást, mind haszon, mind kellem tekintetéből. Oh ha az utazó angolok Füred ékeit Európa legfőbb nevezetességei közé számlálják, azt szemlélni ide a természet elvonult kertjébe térnek, helyzetét lerajzolásra méltatják: melly boldognak érezheti magát a Magyar, midőn annak hasznaival, s kellemeivel is könnyű módon élhet!”
Ma Füreden a szívkórház előtti hangulatos Gyógy-téren található a Kossuth Lajos-forrás. Fölötte 12 oszlop által tartott tető díszlik; ez a kútház. A műemléki jegyzékben ennyi olvasható: „Ivócsarnok, klasszicista. Épült 1800-ban. Átépítve 1853-ban. I. Ferenc József császár-király 1852-ben látogatta meg először Füredet. Akkor „a hódoló tisztelet megnyilvánulásaként” róla neveztette el a tihanyi apátság a kutat. 1952-ben a Veszprém Megyei Idegenforgalmi Hivatal ajánlására Kossuth Lajosról nevezték el a kutat, mely nevet ma is őrzi. 1993-ban felújították.
A Berzsenyi Dániel emlékforrás a füredi nagykemping előtti kedves parkban található, (Berzsenyi élete utolsó éveiben sokat betegeskedett, Budán és Balatonfüreden gyógykezeltette magát), és nem messze tőle a hajógyárral átellenben egy kis erdőben búvik meg a Szekér Ernő emlékforrás. (Az igazi forrás nem itt van, ide csak egy kifolyót építettek, hogy elérhetőbb legyen. A forrás vízhozama 1,5 liter/perc, szabad szénsavtartalma 1618 mg/liter)
Szekér Ernő újságíró és agrármérnök volt, a jó bor, a zene és a szépasszonyok szerelmese, hozzá fűződik több emléktábla elhelyezése, híres emberek elhanyagolt sírjának rendbetétele, a füredi Kiserdő védetté nyilvánítása és a források rendezése. Korán ment el, e sorok szerzője sok éjszakát töltött társaságában, a hatvanas években az akkor oly népszerű Astoria bárban. A róla elnevezett forrást halála után hozták rendbe. Ernő, ha lát bennünket odafentről, bizonyára hamiskásan mosolyog és megjegyzi: ” Ejnye, barátaim, pont rólam kellett forrást elnevezni, aki még fogmosáshoz is bort használtam.”
Zákonyi Botond
