Hogy milyen volt akkoriban, nem tudom. Az idő múlásával részleges az emlékezet. Nem arról van szó, hogy a szépet, a jót megtartja, a rosszat kitörli. Egy fenét, öregszünk, hülyülünk a világ rendje szerint. Hogy mindehhez mi köze van a szellőző kéményeknek a pesti Duna parton? Semmi, az égvilágon semmi. Nem kell beleképzelni semmit, a látvány az, ami megállít. Kíváncsiságból néhány napja elmentem arra, nyomát nem leltem, mégis valahol az agyam padlásának polcain rejtőzik. Tudom, hogy az agy működése nem olyan egyszerű, hogy stelázsin vannak az emlékek, gondolatok, de ezek a szellőzők befészkelték magukat. Szemben a gyönyörű budai vár, amit próbál megcsúfolni a köd, csak avval nem számol, hogy a pesti oldalon a szellőzők még jobban felhívják rá a figyelmet. Amiket gondosan beépítettek a szerelők kalappal is megtisztelve. Nem tudom, hogy alant a hajókikötő irodái lapultak, vagy raktárhelyiség, amit szellőztetni kellett. Lehet, hogy valamilyen olcsó vendéglátóipari helyiség kapott ott teret néhány asztallal, székkel, hogy sült kolbásszal, mustárral ropogós cipóval, Kinizsi sörrel várja az érkezőket. Végül is mindegy, a kompozíció tökéletes, a fotó tartalmi és formai elemeit arányosan, rendezte egységbe. A kép békaperspektívából készült, irigység és elismerés érte a fotográfusnak.
Fotó: Árendás József
