Szerettem a régi házat, ablakából ráláttam a kút kávájára, ahol reggelenként üldögéltek a galambok. Tipegtek, topogtak, nézegették magukat a kút sötét vizében, aztán az első ajtónyitásra visszaszálltak a galambdúcra. Amire az idén folyondár kapaszkodott, de én tudtam, hogy a nagybátyám nem engedi a fedéllel ellátott, különálló fülkékből álló építményig kúszni. Vendég voltam, a nyári szünetben falusi levegőt szívó nyakigláb kamaszgyerek. Már az érkezésem estéjén lekerékpároztam a közeli holtágra koncért, fehér keszeget meríteni a másnapi csukázáshoz, süllőzéshez. Nagybátyámtól tudtam, hogy ordas csukák, szép süllők uralják a holtágat, ami kiért a Dunáig, de most az alacsony vízállás miatt elzáródott. Június közepén a zöldár átöblítette, nem tudni mennyi halat hozott és vitt, de az évtizedes tapasztalat azt mutatta, hogy inkább hozott, mint vitt volna. Nagybátyám horgászbotjai a fészerben voltak letámasztva, dióverő póznához kötve a merítőháló, sarokban a bádog kishaltartó kanna, gerendáról lelógó vékony kötélen függött a katonai vászon hátizsák, amit irigyeltem tőle. A sok zsebes, csatos, erős szíjjakkal készített hátizsák megjárta a hadak útját, nagybátyám a Don-tól szaladt vele hazáig, az egyik zsebében ma is ott lapult a töltényhüvelyből fabrikált csiholós öngyújtó. A ház végéhez tapasztottak egy kamrát, amiben gyümölcsöt tároltak. Ha kiültem az ámbitus végébe, a réseken át láttam, ahogy a rekeszekben tárolt almák piroslanak, ma is érzem az illatukat. Az oszlopos tornác falán őzagancsok voltak felakasztva, egyik reggel feldobtam az egyikre a svájci sapkámat. Nagynéném, amikor meglátta, azonnal lekapta.
– Eszedbe ne jusson még egyszer,- rivallt rám, – ezek nagybátyád trófeái!
Gyerekként bennem is megvolt a vadász, pontosabban a horgászösztön, de eszembe nem jutott volna bármelyik hal fejét kipreparáltatni. Élelem volt, amiért kijárt az anyai dicséret. Belülről értettem a trófeák dicsőségét, nekem is voltak kincseim, egy olyan lapos kő, amiben valamilyen levél lenyomatát véltem felfedezni, meg az aranyrög, amit hullámzáskor vetett ki a Balaton. Tudtam, hogy voltak, főleg a déli parton, a Zala torokban aranymosók, akik sáraranynak hívták az iszapban fellelhető, finom pikkelyformájú előfordulást. Ez nagyobb volt azoknál, kimosott kagylók közt találtam rá. Biztos voltam benne, hogy a gömbölyű sárga színt tartalmazó kődarab aranyat rejt. Ma is megvan, ha néha előveszem, régi mesék, öreg emberek rémlenek fel, akik feltűrt gatyában merik, mossák, szitálják az iszapot az arany reményében.
Tágas gyümölcsös kertjük volt a nagybátyáméknak, huszonöt évvel ezelőtt, amikor ide kerültek, első dolguk volt dió, cseresznye, szilva és almafákat ültetni. Akik meghálálták a törődést, különösen a szilvafák, olyan termést adtak, hogy minden szabad csuporba szilvalekvár került. A galambok is eluralták a kertet, ha a szomszéd kutyája vagy róka tévedt a kertbe, a dúcról egyszerre rebbentek fel, aztán jókora kört leírva tértek vissza. Jó magosan laktak, róka nem tudott volna felmászni értük, annál inkább a nyest, akinek nincs olyan galambdúc, amely túl magas lenne. Meg az a nyílás, amin befér a feje, az elég széles a teste számára. Nyest veszély most nem fenyegette a galambokat, mert nagybátyám sörétes puskával egyik este az ámbitusról lelőtt kettőt, aminek elmehetett a híre a nyestek között.
A faluból néhányan kijártak pecázni, vaskos bambuszbotjaik a kerékpár vázához voltak kötve, de akadt, akinek már futotta Danuvia DV 125-ös motorkerékpárra, meg teleszkópos botra, ami a hátizsákhoz volt szíjazva. Ladikja csak a tanácselnöknek meg a nagybátyámnak volt, aki inkább vadászott, mintsem horgászott, de szeretett bóklászni a holtágban. A túlsó partját járatlan erdő övezte, oly vaskosan, hogy lépni sem lehetett benne a sűrű bozótostól. A lapos fenekű ladik öreg szomorú fűzfához volt kikötve, hosszan csüngő szép sárga vesszői sátorként borultak a ladik fölé. Kerékpárral mentem a holtághoz, a vázhoz szíjazva a bot, meg a merítő, a bádog kishaltartó kanna a kormányra akasztva, hátizsákom megpakolva esőruhával, kulaccsal, kenyérrel, szalonnával, útközben tört zsenge kukoricával. Nem volt a ladikban szapoly, meg másmilyen vízmerő alkalmatosság, kézzel lötyköltem ki a barnás vizet, amit megfestettek a belehulló levelek. Egy evező járt mellé, avval indultam helyet keresni a holtág fölé boruló fák takarásában. Egyedül voltam a magányos vízen, halkan emelgettem a pádlit hullámot alig verve. Világjáró felfedezőnek képzeltem magam, aki nem sokára meghallja a közeli vízesés hangját, de csalódnom kellett, mert a holtág elzáródott a folyótól, a zöldár után a hőség vette át az uralmat, iszapcsíkokban maradt némi víz mementónak. Annak ellenére, hogy elzáródott a folyótól, maradt áramlása, lehet, hogy a közeli erdő hajlongatott neki kevés szelet vagy a folyó utáni vágy bírt ilyen erővel, nem tudtam, de a csalihalas úszó lassan sodródott a partszélében. Az előző nap fogott veresszárnyúak nem bírták a haltartóban, lehet, hogy amíg elvesztem a kukoricásban a zsenge csövekért, a kukoricás szélén oly forró volt a levegő, hogy a csalihalak elpusztultak. Jó lenne tenyeres keszeget vagy combos kárászt fogni, azok jól bírják hátukban a horgot, ezt már korábban megtapasztaltam. Nem könnyen, de két veresszárnyú koncért csak sikerült lépre csalnom. Meglátszott rajtuk, hogy régi lakói a holtágnak, széles hátú jól megtermett halak voltak. Visszafelé az eliszaposodott torkolattól az erdőfelőli oldalon találtam megfelelő helyet, úgy gondoltam, hogy az ágas-bogas bedőlt fa közelében megbújhat süllő, de csuka is. Süllővel szerettem volna kedveskedni a nagynénémnek, aki a kedvemért előző nap galamblevest főzött. Nem sajnáltam a galambokat, tudtam a családi legendáriumból, hogy a galambleves gyógyszer, a nagybátyámnak is segített kivergődni valamilyen gyomorfertőzésből.
Nagy csendességek ülték meg a holtágat, csak ültem a deszkán, néztem a vonuló felhőket, akik a kedvemért különböző alakzatokat vettek fel, és ahogy időnként eltakarták a napot, a holtág vizét is sötétzöldre festették. A bedőlt fa közelébe ejtettem a koncért remélve, hogy békén marad, és nem tekereg rá valamelyik víz alatti ágra. Az úszót nagyon sajnáltam volna, ha elveszítem, egy hónappal korábban londinerként dolgoztam otthon a Vörös Csillag szállodában, és a kapott pénzből vettem ezt a duci, vörös-fehérre pingált úszót meg a társát, ami helyi készítmény lehetett, mert addig én a horgászboltban nem láttam lemezantennás úszót. Feltehetően nádi pontyozásra készült, a ducira azt mondták, hogy csukára, harcsára, süllőre egyaránt jó.
A csendességnek kakukkrikoltozás vetett véget. Otthon nagyapámék ebédlőjében lógott egy kakukkos óra, nagyapa nagyon büszke volt rá, mindig időben felhúzta, nehogy a kakukk elmaradjon a pontos idővel. A holtág kakukkjának hangja egyáltalán nem hasonlított a kakukkos óra hangjára, rá is szóltam, hogy menjen máshová, nemcsak rám, de a leendő zsákmányra is a frászt hozza a rikoltozásával. Nem volt foganatja, csak lestem, ahogy forog az ágon, és világgá kürtöli a mondandóját. A duci úszót kijjebb húztam a bedőlt fa árnyékából féltem, hogy az enyhe sodrás beviszi az ágak közé. Szitakötő szállt rá üvegkék szárnyú, talán valamelyik régi mese hőse, akit az ördög kötőtűjénekhívtak, mivel az ördög vele varrta be a rossz gyerekek száját. Emlékeztem erre, de akkor sem hittem, tetszett azonban egy másik mesében, ahol vízi pásztorként emlegették. Nem tudom mi szőtte a mese fonalát, de amikor az úszó bóbitáján kapaszkodó szitakötő szárnyerezetén átsütött a nap, már én is hajlottam rá, hogy valójában mesebeli lény. Akit megtréfált a megbillenő majd megiramodó úszó. Így születik a mese, -gondoltam, míg visszafogtam a bevágásra kész indulatot. Ha süllő hadd nyelje, forgassa befelé, ha meg csuka vigye csak, nyelje mélyre. Vitte is, de nem bírtam magammal, bevágtam izgalmamban egy isteneset. Partszélben feldobta magát a csuka, a szája sarkában fityegett a koncér, de a horog jól ült, csak tartani kellett, míg rótta a köröket. A ladik mellé húzva a nyakánál kaptam el, és emeltem be. Visszatoltam a ladikot a fűzfa alá, a hátizsákot rádobtam a csukára, kimásztam a kerékpárhoz, hogy leszedjem azt a drótot, ami a sárhányót rögzítette, hogy ne zörögjön. Kampósra hajtottam, hogy átfűzhessem a csuka száján. Amíg a dróttal mesterkedtem, a csuka lerázta magáról a hátizsákot, dobálta magát, aztán megállt és rám nézett. Már nem zsákmány volt, hanem csapdába csalt élőlény, aki nemrég még uralta a vizet. Eddigi életemben még sosem fogtam ekkora csukát, a legnagyobb, amit otthon az arácsi séd befolyójánál fogtam, bugyli lehetett mellette. Megfogtam a nyakánál, a szemébe néztem, aztán visszaengedtem a holtágba. Nagy csendesség lett bennem, eltűnt a büszke zsákmányoló, a kerékpár kormányáról csukát lógató büszke kamasz. Eszembe jutott egy nem rég olvasott citátum: Az élet, bármilyen nyomorúságos legyen is, az egyetlen kincsed, így nem szabad neki véget vetned.
A csukának is csak egy élete van, menjen hát szabadon.
Zákonyi Botond
