A nap még csak ébredezett, a Balaton felszíne sima volt, mint egy frissen kimondott ígéret. Ilyenkor az ember már sejti, hogy a víz nem engedi üres kézzel hazamenni — ha halat nem ad, történetet biztosan. A Balaton mindig így működik.
Az év elején vásárolt, majd hosszú téli estéken, Köhler Dani barátom, aki egyben földim és Csönge Feri útmutatásai nyomán, türelemmel felújított Rizling nevű horgászcsónak ott pihent a balatonakali parton, mintha maga is várná az első igazi útját. A névnek története volt. Szittnyai Zalán barátom, a borszakértő, ugyanakkor vett csónakot Feritől, a Balatonakali mindeneseként ismert mestertől, és nagy Fekete István-rajongóként a Tüskevár nevet adta neki. Amikor az én csónakom névadására került a sor, Zákonyi Botondot kértem fel keresztapának. Akkoriban Zalánnal a Borban fürdik a hal – balatoni halak, balatoni borok című, ma már nagysikerű könyvön dolgoztak, és Boti csak ennyit mondott:
– Ha már Balaton és bor, legyen Rizling.
A név rögtön helyet talált a csónak oldalán.
A kemping még félálomban élt, a kávé illata keveredett a nádas halk neszeivel. Az első korty után Botira gondoltam, aki alig kétszáz méterre lakott. Ő nemcsak horgász, hanem a Balaton mesélője is — olyan ember, aki a nádasban álló madárból is történetet tud varázsolni. Nem kellett sokáig győzködni, hamar együtt indultunk a víz felé.
A Rizling első vízre szállása csendes, mégis ünnepélyes pillanat volt. A csónak puhán csúszott a vízre, mintha mindig is ott ringott volna.
– Na, most már hivatalosan is balatoni csónak lett – mondta Boti.
A nádtetőnél lehorgonyzunk. Előkerült az úszós bot, az etetőanyag, és a reggeli csend. Boti rögtön figyelni kezdte a vizet.
– Állítsd lejjebb az úszót két centivel. A keszeg most feljebb jár – mondta nyugodtan.
A csónak ringott, a nád susogott, az úszó mozdulatlanul állt. Boti közben mesélt — régi balatoni horgászatokról, versenyekről, emberekről. Az idő ilyenkor észrevétlenül telik, mintha a víz magával vinné.
Aztán az úszó finoman megbillent, és eltűnt a felszín alatt.
– Most – suttogta Boti.
Bevágtam. A bot meghajlott, a víz alatt élet indult. A hal nem volt nagy, de tisztességgel küzdött, körözött a csónak alatt, majd megvillant a zöldes vízben. Néhány pillanat múlva egy szép, ezüstösen csillogó keszeg pihent a merítőben — a Rizling első hala. Boti csak bólintott.
– Látod? Az úszó mindig megmondja az igazat.
A csónak csendesen ringott a nádas mellett, a Balaton pedig nyugodtan lélegzett körülöttünk. Tudtam, hogy ez a reggel már biztosan megmarad emléknek — mert a hal mellett egy darab Balatont és egy új történetet is hazavihettem.
Kép és szöveg: Mátrai Tibor
