Hosszas keresgélés, engedélyeztetés után leraktam a stéget a Zánka felőli oldalon közel a fűzfákhoz. Aminek nincs különösebb jelentősége csak múltja. Évtizedekkel ezelőtt a halőrök felszedtek a fűzfák előtt jó száz méterrel egy hálót tele hallal. Mindezt a kocsmában beszélték a hajdani vízparti deszkabárban ahol többször megfordultam. A fűzfás önkényesen elzárt terület néhány csónakkal, barátságtalan emberekkel, akik a szűk lejárót elfoglalták, csónakjaiknak alkalmi kikötőt létesítettek. Csónakkikötő vagy csónakmenhely szóba sem jöhetett, mert védett területre esett, ami nem zavarta a helyfoglalókat. A kocsmában már évek óta rebesgették, hogy a terület a rabsicok tanyája, de konkrétumot senki nem tudott. Amikor a halőrök felszedték a hálót villámgyorsan terjedt a hír, később megszaporodtak nemcsak a halőri, de a vízirendőri ellenőrzések is. Mindez csak annyiban érdekes, hogy békességesebb lett a terület, gyakrabban horgásztunk arrafelé, mégha jóval távolabb esett a mi csónakkikötőnktől. Nekem korábban is tetszett a fűzfás környéke, a nádas is tömörebb volt, többször gondoltam rá, hogy jó lenne arrafelé lerakni egy stéget ahonnan háborítatlanul horgászhatom. Halfogás szempontjából is izgalmasnak tűnt, mert egy hajózási térképen kövezést fedeztem fel arrafelé. Ami nagyjából hitelt adott a kocsmában hallottaknak, nevezetesen, hogy jó süllőtartó hely volt hajdanán. Ez elég volt arra, hogy ne várjak tovább megszerezve az engedélyt, a cimborák segítségével leraktuk a stéget aránylag szélvédett helyre a nádastól tízméternyire. Néhány hét alatt belaktam, megjelöltem az etetett helyet, ami szép lassan hozni kezdte a halakat. Voltak napok, amikor küzdenem kellett a hullámokkal, mert a délnyugati szél, ha jönni volt kedve,- gyorsan járt. Ha viharosnak ígérkezett, szedni kellett a sátorfámat és iparkodni hazafelé. Eltelt egy esztendő összeszoktunk kis túlzással azt is írhatnám összebarátkoztunk. Tudomásul vettem, hogy amikor nem vagyok ott sirályok és barátrécék foglalják a helyem, aminek nyomai maradnak. A rendszeres etetésnek híre ment, a kiérkezésem után néhány perccel Szepezd felől megjelent két hattyúpár hangos szárnycsattogtatással majd hullámkeltő fékezéssel landoltak. Kieveztem a megjelölt etetett helyig, beszórtam a beáztatott büdös búzát, kukoricát. Félóráig békesség lett majd jöttek vissza a hattyúk a stég lábához, keresztül a bevetett zsinórokon.
– Ennyi volt barátaim!- mondtam nekik.
– Úgy tettek, mint akik nem értik, de amikor elővettem a vasnyelű tejgumis csúzlimat tovább álltak. Az utóbbi években elszaporodtak a kormoránok is, muszáj volt beruháznom egy komolyabb csúzliba, előfordult, hogy a stéget is birtokba vették. A nádas mögötti fák ahol tanyáznak a kormoránok, savas, maró ürüléküktől szennyezettek. Az ilyen fák rövid időn belül elvesztik az életképességüket is. A stégen is van utánuk mit takarítani. Zajlik az élet a dankasirályoknál, az öregebbje,- legalábbis én annak gondolom,- csak ringatja magát a hullámokon a fiatalság meg csapatba verődve hasít az égen, aztán lecsap a vízfelszínen kavargó küszökre. Ez már az öregek pillanata, ragadoznak a maguk módján, láttam, ahogy egy snecit elragadott a fiatalabb szájából a tapasztalt öreg, de marakodnak a többiek is.
Van itt tőlem nem messze kisebb nyiladék a nádasban, amiből menetrendszerűen megérkezik egy búbos vöcsök. Én még ilyen vízimádó madarat nem láttam, naphosszat úszik és bukik. A partra nem jár, legalábbis én nem láttam, hogy a közeli rekettyést elhagyva partra szállt volna. Repülni sem láttam, talán egy alkalommal, kishalas bottal szedegettem az esti küszözéshez a halakat, amikor váratlan csobbanást hallottam nem messze a stégtől. Odakaptam a fejem, búbos vöcsök csobbant vagy landolt, de már a következő pillanatban bukott, majd jó ötven méterrel odébb csak a háta és a nyaka emelkedett ki a vízből. Bizalmatlan jószág, bukásban világbajnok.
Ülök a stégen, kezemben az új idők csodája a laptop. Amit írógépnek használok. Szívem szerint hoztam volna magammal az édesapámtól megörökölt Continentalt, de ahhoz szűkös a hely, épp elférnek a bottartók, botok, a horgászláda, merítő, napernyő, elemózsiás tarisznya, egy méretre vágott peremes deszka. A Continentalhoz meg asztal dukál, székkel, javításra váró kéziratokkal, a Magyar Szókincstár, a Magyar Helyesírás Szabályai című könyvekkel, meg avval a zöld mázas csuporral, amiben szép számmal sorakoznak tollak, nagyító, olló, papírvágó kés. A Dell mármint a laptop, a méretre szabott deszkán, a térdemen, nem kényelmes, de a célnak megfelel, nem beszélve Tihany, Földvár, Boglár, Fonyód látványáról. A nyár közepére kellő gyakorlatot szereztem, a stégen való írásra, csak a nesztelenül járó feleségem kávéja hiányzik.
Azért így is van élvezet. Horgászom, szemben a túlpart, mögöttem a nád öble, előttem barátréce anyuka terelgeti a fiókáit, beljebb balín rabol. Kajakos kirándulók eveznek a túlpart felé, soha nem értettem honnan van bátorságuk keresztben neki vágni a tónak kajakkal. Számtalanszor láttam, ahogy a „semmiből” felhőtornyok keletkeznek majd zivatarok okozta szélviharok csapnak le a vízre váratlanul, szemmel is jól követhető szélsávokban. A vizen járatlant megtéveszti, hogy amíg az egyik helyen viharos erősségű a szél, 4-5 kilométerrel arrébb teljes a szélcsend. Értem én, hogy sport a javából átszelni a Balatont, de a szél nemcsak hullámot gerjeszt, hordja a vízpermetet is. Átéltem egyszer, az egész vízfelület fehéren porzott, a szél a hullámtarajokat letépte és fújta, a szemem, orrom, szám, megtelt vele. Nem lehet elbújni, lefeküdni, mint a csónakban, halálfélelmem volt.
Idehallik a strand és a kemping zsivaja, esemény, ahogy a kirándulóhajó kiköt és indul a nép a szervezett borospince látogatásra. Ötven éve is így volt, igaz akkor még nem voltak borutak, a marketingről azt sem tudták, hogy eszik vagy isszák, de igaz volt a mondás, jó bornak nem kell cégér!
Időnként elmegy mellettem egy idegen csónak, érzem a furcsálló tekintetet. A helybéliek csak intenek. Ötven éve írok a horgászatról, van néhány lelkes olvasó, aki gyűjti a megjelent cikkeket, egyikükkel találkoztam. Kedves ember, begépelte és felrakta egy pendrive-ra. Hálás vagyok érte, a fele talán nekem is megvan az archívumomban, de sokukra nem emlékszem. Félezer felé közelít a megjelent horgásztémájú írások száma, felkavaró olvasni a harminc évvel ezelőtt megjelenteket, mintha tükörbe néznék időben visszafelé. Előkerültek másféle írások főleg természetvédelemmel, természetjárással foglalkozók, úti beszámolók, interjúk, forgatókönyvek és lányok! Mármint lányokról, nőkről, hölgyekről szólók. Szerettem őket szépen gyarapodtak, úgy írtam őket, ahogy az eszem szolgált, határidők lapzárták nélkül.
