Pókhalál (98.)
Soha nem voltam jó matematikából, geometriából, ami a matematika térbeli törvényszerűségek, összefüggések, alakzatokkal foglalkozó ága. Alakzatnak nevezzük mindazt, ami körülvesz minket, például a vonalakat, a síkidomokat és a különféle testeket. Mindez engem, aki többször megbukott matematikából, nem hozott lázba, inkább elrémisztett.
Köztéri szobor (97.)
A balatonaligai magasparton áll Mihályi Gábor alkotása, a mécsest tartó női szoboralak. „A magyarságért és a hazáért áldozatot hozók emlékére állíttatták Balatonvilágos adakozólelkű polgárai.” Van, aki szerint ma már másik jelentése is van, „A hazahívó-mécsest tartó nő”.
Időutazás (96.)
Nem akarok hinni a szememnek, pedig tudom, hogy 120 évvel ezelőtt egy német fényképész sétált a pesti alsó rakparton, és megragadta a látvány. Ami akkoriban nem lehetett különleges, de most a Fortepan archívumát mobiltelefonon nézegetve, üldögélve a rakparton, kissé távolabb a hajdani Matróz Csárdától szívszorító. Lejárat a szennyvízgyűjtő csatornához, a túlparton a Rudas-fürdő, a Gellért-hegy, […]
Kínálat (95.)
Eldugott kis piac a miénk a Városmajorban. Áldás is van rajta, közel a templom és a parókia. Az ősz színeit viseli az árus, horgolt abroszra terítve portékáit „Spejz kincsek” – olvasom az egyik üvegre aggatott feliraton.Valóban azok, annyi kiegészítéssel, hogy én inkább éléskamra kincsekként aposztrofálnám a kínálatot.
Selfie (94.)
2013-ban az Oxford szótár az év szavának titulálta a kifejezést, és a következő meghatározással jegyezte be: a selfie olyan fotó, amelyet valaki önmagáról készít webkamerával / okostelefonnal, s célja, hogy valamely közösségi platformon a kép megosztható, illetve tovább osztható legyen.
Lankák-dombok (93.)
Valaha szüntelen erdők hullámoztak errefelé, aztán megjelent az ember. A hódító. A huszadik vagy a huszonegyedik század embere. Nagy tervekkel, ültetvényekkel, gazdasági épületekkel. Egyik reggel a szokásos munka előtt, maga sem tudta milyen indíttatásból, felment a távoli dombra. Van itt még szabad, lankás dombos terület járta be a szeme a látványt.
Mementó (92.)
Az Almásfüzitői Timföldgyár az ország nagy értékű bauxit kincsének feldolgozására épült 1950-ben. Hősi idők voltak, ahogy a gyár bejárata feletti jelmondat is példázza. „Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga.” A gyár emblémája is emlékezetes: Almásfüzitői Aloxid Timföldgyár ötágú csillaggal, csővezetékkel, babérlevelekkel ékesítve. Három impozáns férfialak is felkerült a falra, csákánnyal, zászlóval, kalapáccsal.
Az ítélet végrehajtó (91.)
– Apukám kész a reggeli, kérlek, ülj asztalhoz,- szólt a feleség. – Köszönöm drágám, kávét most nem kérek, sietnem kell. Félhétkor van az első akasztásom, tudod az a nyüzőge szabó, aki ollóval szurkálta halálra a feleségét. Félnyolckor meg az a nagydarab pékmester, aki rágyújtotta a házat a szomszédjára.
Hiányérzet (90.)
Tünékeny a pillanat, pedig a látvány marasztaló. A kép csalóka, mert nem látszik a Duna kékje, és csak részben a parlament árkádsora, de ez most mindegy. Jön a 19-es villamos hosszú utat bejárva Kelenföldtől a Bécsi út Vörösvári úti megállójáig, oda a látvány, de van helyette más. Nem érdektelen, csak más. Megjön a villamos, némi […]
Relikviák (89.)
Az elmúlt években legalább százszor elmentem előttük. A sarki ház falán díszelegnek a háziak jóvoltából. Legutóbb fénykép készült róluk. Nahát,-döbbentem meg, – feléledt a múlt! Csupa hajdanvolt, nagy – és dédszüleink nélkülözhetetlen praktikus eszközei. A kép önmagáért beszél, pontosabban mesél azokról az évekről, amikor nagyapáinkkal a fészerben hajót építettünk, fát fűrészeltünk, hurkát és kolbászt töltöttünk.
