Nézem a képet, és a nagymamámat látom, aki birsalmasajtot készít. Hideg volt már, lucskos november, nagyapám két kosárral szedte a maradékot. Nagymamám sűrű masszát főzött belőlük, beleöntötte az őzgerinces formába, és feltette az éléskamra ablaka melletti polcra, hogy mihamarabb kihűljön.

Kivirágzott a műanyag, virágokat hozott soha el nem hervadókat. A darázs tette volna dolgát, de az ülepén csúszott le a bibéről. Hideg, rideg a kompozíció, a műanyag diadala. Élethű gumi tulipánt vettem, hallom a buszon,- az asszony nagyon szereti,- locsolni sem kell.

Csak az ősz képes így búcsúztatni. Megválaszolatlan levelek sodródnak legszebb ruhájukban. Mit tud az ősz az elmúlásról, a kegyes vagy kegyetlen halálról, a méltóságról, a viharral befejezett földi pályafutásról? Azt hiszem mindent, hiszen évmilliárdok óta mögötte a tobzódó féktelen nyár, és előtte a fénytelen, rideg tél.

Józsi hol vagy merre csavarogsz? nem tudom, csak rémlik, hogy van valami ehhez hasonló sláger, ami szép pályát futott be. Ez jutott eszembe a kép láttán. Józsi feltehetően már az égi kocsmában méri a féldeciket, szórja kifelé mellé a pikolókat, a kis és nagy fröccsöket, a házmesterről nem is szólva. Volt itt minden mi szem szájnak ingerem csípős paprikával megbolondított körözöttes zsemle, rántott hús zsemle közé szorítva, hogy a diszkosz méretű tepertős pogácsáról már ne is szóljak.

Nem tudom, hogy házmester, tömbházbizalmi, gyóntató pap, szakszervezeti bizalmi, focimenedzser, bukméker, háziorvos, újságíró, törzsgárdatag, biztosítási ügynök, filmrendező és még hosszan sorolhatnám, akikre a grafika emlékeztet. Van valami félelmetes a hatalmas fülben, nemcsak lehallgat, beszippant.

Az élet a legnagyobb kerítő. Bocs. Az újságolvasó nő ül a fodrásznál, és vár sorára. Elmélyült, elgondolkodó, kezében a bulvár. A feszültség tapintható, Dzsoni elhagyta Szuzit, de nem elég hogy elhagyta, már másik nőnél piheni ki a szakítás fáradalmait. Megértem,- gondolja a széplábú nő, jóképű férfi ez a Dzsoni a maga módján. Nekem ugyan nem kéne, és eszébe jut a hollófekete, göndör hajú, kékszemű, bronzbarna tréner, akivel a teniszklub bárjában találkozott.

  „SEÑOR,  RECÍBELA  CON  LA  MISMA  ALEGRÍA  CON  LA  QUE  YO  TE  LA  MANDO”

Látod, – mondja a palackos édesvíz. Lehetsz te tenger, vad, viharos, sós és kitudja még mennyi minden más. Tükröződhetsz ezer csillámot szórva, és tarthatsz tükröt a felhőknek, lehet apád Poszeidón,

Szeretem az őszt, nekem többnyire rozsdálló borszagú hegyeket, szömörcét, dér csípte csipkebokrot, néhány aszúsodó szőlőfürtöt, seregélyvonulást jelent. Ez a kép Warwick városa parkjában készült vízközelben, dombról vagy kilátóról fényképezve. Ritkán írok ilyet, fájdalmasan szép, ahogy az ősz halad az útján, festőként múlatja a napokat, a látvány érzelmes, a kompozíció tökéletes. A kompozíció fontos szempont a fényképezésben, rendet kell tenni a látványban, a lényeget rögzíteni. Mindig vágytam egy ilyen csónakházra, nem számít, hogy tobzódik az ősz, nem lehet betelni vele. Indulni, megérkezni ­- sugallja az elhagyott. Olyan, mint az ősz, vágyott és elmúló. Csak egy csónakház. Fotó: Tyukodi László

Mintha a mennyekbe menne? Ódon lépcsőházból visz felfelé az út, vagy a mennyekből szállna alá? Álmodom? Végül is mindegy. Ami az élet elkapott pillanatát illeti, az más történet. Most érzem, hogy minden képet másképp lehet értelmezni attól függően, hogy ki látja, és mennyire igaz, hogy minden egyes fotós munkája tükrözi személyes stílusát és perspektíváját, amikor egy képet rögzít.