Földszinti lakás udvara. Mintha valaki szétszórta volna az emlékeit. Málló vakolat, két masszív vaskampó kötéllel, ruhaszárításra és szőnyegporolásra használatos. Jobb napokat megélt szék, egyszerű faasztal, látszik rajta, hogy készítője nem asztalos. A ródli gyerekre utal, aki már kinőtt a havas dombról való száguldozásból. Vasból készült csatornafedők, köztük kevéske föld, tavasszal talán virágágyásként szolgál. Az asztalon virágtartók, egyikben elszáradt növény. A sarokban felmosó vödör a hozzávaló felmosó nyéllel, ami arra utal, laknak a földszinti lakásban, akik számára megállt az idő. A szék a családfő helye, magának való ember lehet, az elszáradt növény, a másik üres virágcserép asszonyhiányt jelez. Hullik a vakolat, a szomszédos házfalak szorításában beszorult az élet.
Mindig megdöbbent a fotó naturalizmusa. Szemérmetlen, ahogy beles mások udvarába, nem szépít, a valóságot teríti elém. Ami a múltba visz, háborús hangulat, a lakók elmenekültek, az itt maradt tárgyak képbe dermedtek,- relikviák. Aztán vált a gondolat, nyílhat az ajtó, kiléphet rajta a megfáradt magányos öregember, aki a felmosó nyelet támaszkodásra használja, a székhez botorkál. Rágyújt, nézi, ahogy még a csibész korban tanult cigarettafüst karikái felfelé szállnak.. A többi már magánügy.
Fotó: Árendás József
