Jó negyven évvel ezelőtt nádi pontyozással múlattam az időt. A horgászhelyen bennmaradt öreg fűz évenként megújult, csodáltam a szívósságát, nem tette könnyűvé a horgászatot, mert minden megakasztott hal a maradék ágak sűrűjébe igyekezett. Egyik nap kéksmaragdra emlékeztető kis konkurens madár érkezett, zuhanó fejessel robbant be a mamlasz küszök közé, és ragadott el belőlük néhányat. Elvarázsolt a szépsége, halászó gyorsasága. Teltek a napok, kezdtünk megbarátkozni. A jégmadár halászott, én lapítottam. Egyik nap jókora harcos küszt fogott, ami menekült volna a hosszú csőrök közül, de a madár a fűzfa vastag ágához csapkodta addig, míg a hal ki nem múlt. Aztán fejjel a csőre felé fordította és lenyelte. Ámultam ügyességén, gyorsaságán, tündökletes tollazatán és a hangján, mert néhány nap után cin-cin – énekelt nekem. Vagy csak magának jutalomképp, esetleg a leendő párját csalogatta. A legszebb madárnak látom, és húshorgásznak. Ez tetszik nekem! Jóban vagyunk, nem beszélek jégmadárul, de szavak nélkül is értjük egymást!
Fotó: Fabó Ferenc
