Vészjósló suhogással érkezett a szél a Bakonyból. Tihany és Aszófő között átszáguldott a szélcsatornán derékba hajtogatva a jegenyesort. Porzott a sajkodi öböl, aki vízen maradt, imádkozhatott, a parton járók is szaporázták lépteiket.
Karácsony előtt két nappal már nem nagyon jártak ki horgászni a helybéliek, csak a városi ember volt olyan botor, hogy kimerészkedett. A december most olyan volt, mint a régi időkben. Amikor még az időjárás betartotta a rendet, nyáron meleg volt, télen meg hideg. A szarkádi erdő fekete fenyői közt néhány kabasólyom dacolt a széllel, a hegy takarásában már kopogott a víz, beljebb is csak becsületből hullámzott.
A révkikötő szépen megújított presszója adott menedéket a kútból még időben kievező gardázóknak, akikből a váratlanul jött vihar kifújta a szót, mint a lámpavilágot a huzat.A szél úgy hajtotta a felhőket maga előtt, mint az ördög a szekérkórót. Jó időbe tellett, míg egyikük szóhoz jutott:
– Ezt nem hittem volna-, mondta inkább csak magának- honnan a Jóistenből jött a szél! Jele sem volt, aztán ránk szakadt.
– Volt annak jele- szólalt meg a másik- Füred felől porzott a víz, de hiába mondtam, hogy szedjük a sátorfánkat, meg voltál indulva a gardákért!
– Most már mindegy, szerencsére kint vagyunk, de amit fogtunk, nem lesz elég egy szűkös vacsorára sem.
– Ne törődj vele, az a fontos, hogy a parton vagyunk. De most már cihelődjünk, adjuk vissza a csónakot a komának.
A koma a szemben lévő deszkabárban várta a két városi horgászt. A parton bezárt már minden csehó, csak ez tartott télen is nyitva. Amíg tartott a gardaszezon meg járt a komp addig a horgászok meg a komp utasai tértek be egy-egy pohár forralt borra, körözöttes kenyérre. Híres egy kenyér volt vastagon megkenve körözöttel, amibe darált cseresznyepaprikát kevert a büfés. Inni muszáj volt rá egy fröccsöt vagy egy pohár forralt bort. A büfés becsületére legyen mondva, a forralt bor iható volt, tihanyi létére nem engedhette meg magának, hogy hitvány lőrét forraljon a betérőknek.
A koma becsületes nevén Szabadi Ábel, soványka nyugdíját egészítette ki csónakkölcsönzéssel meg alkalmi munkákkal. Mostanság az sem nagyon adódott, a kihalt Balaton parton bezárt minden bazár, a pincékben ugyan szellőztették, meg fejtették a bort, de ahhoz nem kellett segítség. A gardázás, amíg szezonja volt, jól hozott a konyhára, mindig volt érdeklődő, akinek nem jutott csónak. A komának meg kettő is volt belőle. Kétezer forintot kért egy félnapra, jobb napokon, ha mindkét csónak szolgált délelőtt meg délután is, összejött a nyolcezer forint. Adómentesen. Ami nem kis dolog a mai adóra éhes világban.
Jól összestimmeltek a büféssel, akinek volt néhány hold szőlője meg egy kisebb pincéje a szarkádi erdő alatt. A több napra érkező horgászoknak pinceszert szerveztek, ahol aztán jól elmulatták az időt és a vendégek kontójára ihatták a cabernét vagy az olaszrizlinget.
Magam is jártam néhány tihanyi pinceszeren, szó se róla, emlékezetes mulatság. A tihanyi bor messze földön híres, hálistennek az utóbbi évek változásai elsőként a bor reputációját állították vissza. Egyre másra szaporodnak a magánpincészetek, és talán eljön az idő, amikor a tihanyiak nevezetes bora, a Gyökérkeserű is újra előkerül. Volt ilyen, Hamvas Béla írt róla tihanyi pontyozása, süllőzése kapcsán: „Egy barátommal fedeztük fel, mikor ott halászgattunk a félsziget körül és pontyainkhoz, süllőinkhez megfelelő italt kerestünk. Az apátságnak külön szölleje volt ez, az észak-keleti oldalon feküdt és végeredményben senki se tudta miért van ennek a bornak gyökérkeserű íze. Aki egyszer megkóstolja, milyen a süllő vajban, paradicsomsalátával és Gyökérkeserűvel, az előbb felejti el a Louvre valamelyik képét, mint ezt az élményt”.
Szép idők lehettek, amikor még az apátság nevezetes borát ihatták Hamvas Béláék. De az ember hajlamos közben elfelejtkezni néhány apróságról. Például arról, hogy Tihanyban a parton először 1925-ben fúrtak két kutat, ahonnan a Visszhang dombon álló nagy tartályba nyomták fel a vizet, onnan áramlott szét a község és a fürdőtelep utcáiba. Arra már talán csak a legöregebbek emlékeznek, hogy korábban még a Balatonból hordták az ivóvizet a lányok és az asszonyok fejükön nagy korsókban fel a faluba. Az apátságba meg hordókban vitték szamárháton. Nem is akadt a környező falukban olyan menyecske, aki szívesen ment férjhez, tihanyi emberhez. A kemény vízhordás elriasztotta őket.
Ábel nyugdíjas létére jó karban volt, megedzették a dolgos évek, a gyakori pinceszerek sem tettek kárt benne. Nem volt persze már olyan, mint fiatal korában, amikor még a motel bárjából járt dolgozni Füredre a városgazdálkodáshoz, ahol – és ezt ne hallgassuk el – volt ideje kialudni a bárban töltött táncos órákat. Vízvezeték szerelő volt de a cégnél mindenki csinált mindent, nem volt gond, ha villanyt kellett javítani vagy fűnyíró gépet szerelni. Fiatalon nősült, két leányuk született, akik messze kerültek, amikor férjhez mentek. Az egyikük még az NDK-ba ment, egy szeplős kese német gyerek bolondult meg érte, a másik meg a Nyírségben találta meg élete párját. Az asszonnyal jól elvoltak a harmincadik házassági évfordulójukon még nem látszott a baj, ami egy örvényesi özvegyember formájában érkezett meg. Ábel először csak csodálkozott, hogy kinek kell még az ő terebélyes asszonya, de aztán néhány nagyobb pofon után elengedte. Ha megnyerte, hadd vigye,- szokta mondogatni a büfében, ha néha rákérdeztek, vagy szóba hozták.
Amíg a gardás napok tartottak, elvolt a kikötőben, de a tél közeledtével egyre keservesebben múlt az idő. Nincs kiábrándítóbb a tihanyi téli napoknál. A földvári magaspart fényeit elnyeli a szürke köd, a révkikötőben sem árválkodik egyetlen hajó.
Szenteste napján délelőtt átment a közeli vitorlás kikötőbe, ahol a hangárt nagyobbították a megszaporodott hajóknak. A gondnok szólt neki, hogy a Cserepesen az egyik házban néhány napra meg kéne nyitni a vizet, mert a tulajdonos itt töltené a karácsonyt, utána meg vízteleníteni kéne. Itt van a cím, menj, legalább keresel egy kis pénzt karácsonyra-szólt a verdikt.
Jómódú népek laktak azon a soron, majd mindegyik ház ablakából vagy teraszáról rá lehetett látni a kútra, a szántódi révre. Valamikor ez is csak egy dűlő volt szőlőkkel, gyümölcsfákkal, birkalegelővel, ma meg olyan villák sorakoznak, mintha Floridában járna az ember. Most belepett mindent a hó, a csupasz ágak közt olyan közel került a Balaton, mintha itt locsogna a kertek alatt.
– Hármat is csöngetett, mire megszólalt a kaputelefon: Tessék bejönni, de a lábát törölje le!- szólt egy női hang.
– Persze majd még a bakancsomat is leveszem-horkant fel magában, majd meztélláb járok a hóban, hogy lemásszak a vízaknába.
Jó karban lévő ötvenes éveiben járó asszony nyitott ajtót, a porszívót sem kapcsolta ki, úgy terelte Ábelt befelé.
– Bocsánat-jutott szóhoz a mester, ha lekapcsolná a gépet, kicsit nagyot hallok. Ami nem volt igaz, mert olyan füle volt, mint az agárnak, de bosszantotta, hogy a porszívónak nagyobb a becsülete, mint a vízvezeték szerelőnek.
Jaj ne haragudjon mosolygott rá az asszony, de vendéget várok, és még sehol sem vagyok a rendrakással. Ráadásul még vizem sincsen, ezt a pohár italt is csak kísérő nélkül kínálom. Kitöltött egy pohár pálinkát, aztán csak lekapcsolta a gépet. Szép tágas hallban bőrkanapén ültek, a bútorokon még rajta volt a huzat, a súlyos brokát függöny félig elhúzva, a székek meg a szőnyegek összerakva egy sarokba voltak tolva.
– Finom pálinka ez – törte meg a csendet Ábel- hová valósi, szilvának gondolnám.
– Grappa ez, Olaszországból hoztam, gyakran járok oda vásárolni. Most is onnan jövök, beindult a bunda szezon. Tudja, van egy üzletem, ahol ruhákat árulok. Töltsön még egyet magának, kapom a kabátomat, aztán mutatom az aknát.
– Ne fáradjon vele, pattant fel gálánsan a mester, ott lesz az a kerítés alatt, még az is lehet, hogy annak idején én betonoztam. Nem telt el tíz perc, már jött is vissza, óvatosan megnyitotta konyhában, majd a fürdőszobában a csapot, bugyogott is előbb a barnás, majd a tiszta víz.
– Feltöltöm a bojlert is – szólt ki a fürdőszobából.
Az asszony a teraszról telefonált, Ábel csak ideges félszavakat hallott:
– De azt ígérted, hogy velem töltöd az ünnepeket!
– Ez más a sokadik alkalom, hogy neked mindig közbejön valami!
– Szólhattál volna időben, akkor nem jövök le ide az Isten háta mögé takarítani, főzni, az egész házat beüzemelni a te kedvedért!
A szél becsapta a terasz ajtót, amikor a ház asszonya bejött látszott rajta, hogy majd felrobban a dühtől.
– Készen vagyok asszonyom, rakta el a ládájába a szerszámait.
– Maradjon még horkant rá a nő, vissza az egész, ez a tróger megint becsapott, lehet elzárni újból a vizet.
– Ne vegye úgy a szívére, minek menne haza Pestre, olyan szép karácsonya, mint nálunk, úgysem lenne abban a füstös nagyvárosban. Látja, már vendégei is vannak, mutatott a kertben gyülekező varjúkra. Ezek már tudják, hogy van itt jófajta avas szalonna meg búzamag a fészerben.
– Honnan veszi, hogy búzát tartok a fészerben?
– Elárulják az előszobában a horgászbotok meg a lámpák. Aki horgászik, az etet is, búzával a keszegeket, kukoricával a pontyokat, szalonna nélkül meg nem jár ki az ember egész éjszakára horgászni.
– Hát akkor menjen, etesse meg a varjaimat, ha már a fene ideette őket!
A szalonnából jódarabot lekanyarított kilukasztotta a bőrkéjét áthúzott rajta egy madzagot és felkötötte a terasz előtti diófára. Búzát meg kiöntött egy műanyag tálba és rárakta a földbe süllyesztett kerti asztalra.
Rendben is vagyunk -szólt oda az asszonynak, aki ott téblábolt a két nagy táska között.
– Ne vegye már annyira, a szívére! – szólt oda neki- nézze, a vendégei hogy megtisztelik. Már nemcsak varjúk de verebek is tipegtek, ugrándoztak a kertben.
– Látja hamar híre ment, hogy itthon a ház asszonya- szép karácsonya lesz, csak győzzön törődni velük.
– Fura egy ember maga- nézett rá az asszony- azt sem tudom, hogy hívják, aztán vendégeket, hív nekem.
– Ábelnek hívnak – hajolt meg az asszony felé, de ne haragudjon a magáét nem értettem.
– Bocsánat vörösödött el a másik, Dórának hívnak, Keresztesné Dóra.
– Szép neve van, biztos jégtáncosnő vagy tornász bajnoknő volt lány korában.
– Hát ezt meg miből gondolja – nevetett rá- pont úgy nézek én ki a hetven kilómmal, mint egy jégtáncosnő?
– Nem mostanra gondoltam, de szerintem így is megjárja.
– Na menjen már, vagy inkább maradjon! Meg sem kérdeztem, mivel tartozom?
– Semmivel, már megfizette nekik- mutatott a búzában perlekedő madarakra. Indulok én is, az enyémeknek még ott van a fészerben a napraforgó meg a csimpolya.
– Az meg micsoda?
– Csak én hívom csimpolyának, igazából nádsípok ezek, felkötöm őket a fára, ha fúj a szél, megszólalnak. Tudja indiai bambuszt nevelek a kertben, jó vastag szárúakat. Amikor már vastagok, néhány szálat kivágok belőlük. Felviszem a padlásra, fölkötöm őket a gerendára súllyal a végükön, hogy egyenesedjenek. Valamikor a nádi horgászbotok készültek így. Ha kiszáradtak, sípoknak valót vágok belőlük. Apróbb lyukakat fúrok beléjük, hadd járjon át rajtuk a szél. Aztán egymás mellé kötözöm őket és felaggatom a diófára. Ha szeles napok jönnek, muzsikás estéim vannak.
– Muzsikásak?
– Muzsikásak.
– Akkor nem tartóztatom, menjen csak a madaraihoz.
– A vízzel mi legyen szólt még vissza az ajtóból.
– Hagyja csak, maradok, ha már így rábeszélt a telelésre. Hanem mondja, halat hol vásárolhatok? Hoztam Pestről mindent, csak a halászlének valót gondoltam itt megvenni. Mégiscsak más, ha friss balatoni pontyból készül.
– Az nem lesz egyszerű, ilyenkor már senki nem tart halat, ami volt a boltban, azt rendelésre hozták.
– Na, még ez is! – csattant fel az asszony. Szenteste hal nélkül!
– Van nekem halam odahaza, szívesen kisegítem. Igaz nem ponty, hanem garda, de azt is meg lehet úgy sütni, hogy ünnepi legyen.
– Garda?
– Garda!
– Hát nem bánom, megveszem azt a gardát!
-Nem kell megvennie, szívesen adom, nekem sem került fáradságomba. Azt is megmutatom, hogyan kell megsütnie.
Odahaza a mélyhűtőből kirakott hat fagyos gardát a konyhaasztalra, hadd olvadjanak. Az ezüstszínű fénytelen szemű halak nem emlékeztettek a frissen fogott sikamlós, csillogó villogó ezüst kardosokra, de így is szépek voltak. Amíg a halak olvadoztak, felment a padlásra, leakasztott egy bambuszszálat és lehozta a konyhába. Tizenkét sípnak valót vágott belőle aztán helyet csinált bennük a szélnek. Vékony funírlemezből kivágott egy kör alakú darabot, körbe luggalta, felkötötte rá rafiával a sípokat. Amikor összeverődtek, mély kongó hangot adtak. Na, majd ha a szél is fúj- nézett rájuk elégedetten.
Lement a pincébe, felhozott egy üveg bort nagy öblű pohárba töltött belőle. Időt hagyott az ízeknek csak nézegette, forgatta a bort. Ünnepre való sűrű sötétvörös színű bor volt mandulás gyümölcsös ízekkel, minden cseppje szétáradt benne. Kinyitotta szekrény ajtaját, orrba vágta a molyirtó szaga. Még a felesége rakta el az öltönyt, úgy érezte, mintha az asszony árnyéka libbenne el előtte. Nem volt benne harag a válás miatt, csak űr maradt utána kitöltetlenül. Az öltöny még jól tartotta magát, kirakta az előszobába szellőzni.
Megmosakodott, megborotválkozott bekente az arcát avval a szesszel, amit egy osztrák horgásztól kapott ajándékba. Jó erős szaga volt, de nem bánta, legalább elnyomja a molyirtó szagát. A halakat leöblítette begöngyölte egy kockás konyharuhába, és a csimpolyával együtt berakta egy nylon zacskóba.
Az első csengetésre a háziasszony elegáns beige kosztümben, csizmában nyitott ajtót. Ábel toporgott egy kicsit meglepődött a változáson.
– Na, jöjjön már beljebb, ha sokáig itt ácsorgunk idefagyunk a küszöbre- tessékelte beljebb.
– Mondtam én, hogy táncosnő volt maga csak a színésznők tudnak így megváltozni.
– Dehogy voltam színésznő, csak egy butikos vagyok- nevetett-, de a szemén látszott, hogy jólesik neki a bók.
– Na, hogy néznek ki azok a gardák, mit kezdünk velük?
– Alaposan beirdaljuk aztán ropogósra sütjük. Nyárson lenne az igazi venyige parázs fölött, de így is megteszi.
– Ha nyárson lenne az igazi, akkor süssük nyárson! Van itt nekem minden, a terasz alá van behordva a venyige annyi parazsat, csinálhat belőle amennyit akar. Én meg viszek ki egy kis innivalót. Mit inna? Pálinkát, bort?
– Így ebben a sorrendben.
Legallyazott hat testesebb nyársnak való ágat, meghegyezte mind a két végét, aztán felhúzta rájuk a halakat. Félretette őket, begyújtott a venyigék alá félóra múlva már piroslott illatozott a parázs. A fagyos föld nehezen engedett ásóheggyel kellett lazítani, hogy a nyársak belefúródjanak. A parázs fölé döntve sorakoztatta a nyársakat időnként aprókat igazított rajtuk, hogy egyenletesen piruljanak.-No de szépek csodálkozott rájuk az asszony, húsz éve már hogy idejárok, soha nem láttam még gardát nyársalni.
– Akkor éppen ideje volt. Kicsit száraz, de én ilyennek szeretem.
– Akkor locsolja meg neki a helyet, töltötte ki a pálinkát két pohárkába az asszony.
– Isten áldja a háziasszonyt meg békés karácsonyt! – emelte a poharat.
– Boldog karácsonyt! – mosolygott rá, köszönöm, hogy megosztja velem.
– De most már jó volna enni, meddig sülnek még a gardái?
– Már csak néhány perc, de addig fogadja el az ajándékomat. Hoztam magának egy csimpolyát.
– Csimpolyát? Kacagott az asszony- ez kedves magától. Tegye is fel mindjárt a fára.
Ábel fölkötötte, eloltotta a parazsat, a gardákat meg bevitte a házba. Kirakta egy tálra a hat pirosló halat, bevitte a hallba, ahol a sarokban egy kicsi karácsonyfán égtek a gyertyák. A fa alatt meg egy selyemszalaggal átkötött csomag hevert.
– Magának hozta a Jézuska.
– Nem kellett volna, – jött zavarba a férfi, hiszen ezek csak gardák. Na, próbálja csak fel,- vöröses finom prémes usanka volt az ajándék.
Ábel kedvtelve igazgatta -olyan vagyok benne, mint egy orosz atamán.
– Jól áll magának, jó lesz a hidegebb napokra. Tudja, mint a madaraimnak a búza meg nekem a csimpolya.
Szöveg -kép: Zákonyi Botond
