A magány lépcsőire hordta a szél az ősz hordalékát. Jobb napjaikban fürdőmedence lejárók lehettek, nagy kékségbe vitték a felüdülni vágyó fürdőzőt. Azúros vízbe, aminek élénk ciánkék színe, felvette a versenyt a tiszta kék égbolt színével. De ez most mit sem számít, enyészet uralja, a levelüket vesztett ágak, bálványfák, tuják feleslegét. Remény, hogy néhány zöld kapaszkodik a tanácstalan kékségben. Régi bizodalom, hogy nőni, menni kell. A lépcsők is mennének a kéksapkás szajkó után, aki naphosszat nézegette magát a medence vizében, lépcsőről lépcsőre ugrált, ha megszomjazott lépcsőről kortyolt. A lépcsők tanácstalanok, útjuk véget ért?

Fotó: Árendás József