Tavaly repülőgéppel mentünk Olaszországba, aztán bérelt autóval tovább Dél-Franciaországba a bázisig. Idén kocsival vágtam neki a 16 órás útnak Budapest, Trieszt, Genova, Nizza, Cannes, Marseille útvonalon, hogy aztán Arles-t érintve megérkezzem St. Gilles-be. Nem gyakran alakul úgy a sorom, hogy kényelmesen végig autózhatom a Francia Riviérán, de most éltem az alkalommal.
A déli harangszót még elértem Nizzában, kisebb-nagyobb elkeveredések után leértem a sétányra vezető utcák egyikébe ahonnan épp kiállt valaki. A város talán legnagyobb látványossága, jelképe a Promenade des Anglais parti sétány, mely hét kilométer hosszú, és a Földközi-tenger mentén húzódik. Sétáltam már néhány különleges szépségű sétányon, de ez a Nizza Côte d’Azur repülőtérnél kezdődő és az Amerikai Egyesült Államok mólójáig (Quai des États-Unis-ig) tartó különleges promenád lenyűgözött, elvarázsolt. Padon ülve figyeltem a szédítő forgalmat, mintha mindenki, aki él és mozog, fut vagy biciklizik, de szerencsére egymást érik a kisebb-nagyobb hotelek, kávézók, aprócska és nagyobb éttermek. A tenger pedig valószínűtlenül kék, olyan mintha filmet látnék. Lüktet a város, és elzsongít. A sétány keleti végében vagyok rövid sétányira a virágpiactól. A virágok mellett gyümölcsöt, zöldséget is árusítanak. Az egyik stand mellett aprócska kiülős kávézó, ámulok a forgatagon, háziasszonyok, a közeli éttermek séfjei viszik nyalábban a friss zöldséget. Visszajövök még, mondogatom magamban, káprázat ez, a világ minden nációja megfordul a piacon, számos egyszerű kisbüfében lehet olcsón bekapni valami útravalót. Ha már eddig eljöttem, addig nem megyek sehová sem, amíg nem eszem két tányérral a kedvelt hallevesemből Ahogy az ember idősödik, úgy lesznek más dolgok fontosabbak, mint korábban, legyen az akár csak egy könnyű francia halleves Nizzában az angol sétány fölötti kis mellékutca halas vendéglőjében.
Bouillabaisse a neve a legnépszerűbb dél-francia levesnek, ami többféle halból készül (morgóhalból, skorpióhalból, tengeri angolnából, melyet hagymával, póréhagymával, paradicsommal és sáfránnyal főznek meg). Tálalás előtt adják hozzá a kagylót és a krumplit. Pirított kenyérkockával és provence-i majonézes szósszal (rouille) tálalják, majd később hozzák a hal- és burgonyaszeleteket. Van egy drágább változata is, amihez homárt is használnak. Készítik egyszerűbben is, akkor tengeri sügér lazacfilé és fekete kagyló az alap. Van abban egy kis túlzás, hogy egyszerűbben inkább olcsóbb ezekkel az alapanyagokkal
Korábban nem voltam híve a tengeri halból készült ételeknek, úgy voltam vele, ha nekiülhetek az olyan hatvan-hetven deka körüli egészben ropogósra sütött fogasnak az már az ínyesség csúcsa. Aztán az évek múlásával, meg az állandóan hangoztatott korszerű étkezésről szóló fejmosások hatására, nekiláttam a tenger gyümölcseinek. Nem vehetik fel a versenyt a balatoni fogassal, meg a tartalmas halászlevünkkel, de meglehet szokni. A Bouillabaisse aztán megmutatott valamit a dél-francia gasztronómiából, híve lettem.
Beülök az autóba, visszajövök, motyogok magamban, aztán valami szerencsés véletlen folytán rátalálok a Cannes felé vezető útra. Arles-ig jól haladok, a franciák is nyomják a gázt rendesen, meglepően fegyelmezetten. Arles-ben a Place du Forumban található kávéházban megiszom a szokásos méregerős kávét, ez biztosan kitart St. Gilles-ig
Vincent van Gogh csak két évet élt Arles-ben de emlékét őrzi ez a kávéház is, amit az 1990-es években van Gogh híres „Café, le soir” című festménye alapján felújítottak. Népszerű hely, a városba látogató idegenek ugyanúgy elzarándokolnak ide, mint az amfiteátrumba. Másodjára vagyok itt, egyre jobban tetszik, van Gogh rajongó vagyok, boldog vagyok, hogy itt lehetek.
Már szürkült, mire St. Gilles-be értem. Tavaly is tetszett ez a kis városka, nemcsak a Petit-Rhone közelsége miatt, hanem a várost átszelő csatornái és hajói miatt is. Számos híve van a csatornahajós nyaralásnak, hiszen itt nem kell félni a tenger hullámaitól, nincsen ár-apályszint változás, erős áramlás. Kicsit macerás a zsilipeken vagy a hidakon való áthaladás, de mindezért kárpótol a horgászat lehetősége. Franciaországban a zsilipelés ingyenes, a kikötői díj egy hajóra 10 euró.
Néhány kilométerre a várostól található a Predator Fishing Camp, az új bázis, ahol Gál Attila személyében magyar gájd várja az érkezőket. Kiülünk, a teraszra, jólesik a könnyű vörösbor, miközben rálátunk a Petit Rhone-ra.
– Ledőlsz pihenni, vagy induljunk, máris?- kérdezi a házigazda.
– Inkább még borozgatnék, hosszú volt az út, főleg, hogy egyedül vezettem végig.
A ház lakályos, pár méterre vagyunk a folyótól, rálátok a csónakkikötőre. Három kétágyas szoba, tágas étkező, fürdőszobák, hangulatos terasz biztosítja a komfortot. Nézegetem a térképet, kocsival félóra alatt leérek majd Saint Marie-des-la Mer-be, ha kedvem szottyan egy kis Földközi-tengeri hangulatra.
— Mesélj, kérlek,- töltök egy kis bort,- milyen volt az elmúlt másfél hónap, miket fogtál, merre járkálsz?
– A tábortól 3-4 kilométerre van a Sete csatorna befolyója, ami bevisz a Saint Gilles csatornára, amin már komoly hajóforgalom van. A táborunktól lefelé elenyésző a hajóforgalom, de fölfelé tekintélyes. A csatorna befolyójától számítva fölfelé a Kis-Rhone-on gyakori az ellenőrzés, lefelé mifelénk elvétve találkozni ellenőrökkel. Nemcsak én horgásztatok itt, szép számmal vannak németek, akik semmibe veszik a helyi rendelkezéseket. A vita tárgya a bójázás, a németek keresztülhúzzák a hajózó útvonalon a zsinórjaikat. Mindez egy kis odafigyeléssel megoldható lenne, hiszen ha húsz méterre a parttól lesúlyoznák a csónakjaikat, akkor kényelmesen horgászhatnának kifelé a bokrok alá.
– Kik ellenőriznek?
– Az illetékes rendőrhatóság, és nem viccelnek. Ezer euró a bírság az ilyen, és ehhez hasonló huncutságokért. Nagy divat lett a németeknél, hogy egy-egy ügyes horgász meghirdeti otthon a Rhone-ra való túráját, eljön a vendégével, és ő vezeti végig a folyón. Ez konkurencia a francia gájdoknak, ezért is árgus szemekkel figyelik a németeket.
– Hozzátok csak magyarok jönnek?
– Abból nem élnénk meg. Mi nemzetközi vendégbázisra építünk. Hosszabb távra tervezünk, ezért is hoztunk létre francia- magyar közös vállalkozást. Magyarként labdába nem rúghatnánk, de közös cégként van lehetőségünk pályázni különféle fejlesztésekre.
Nem állunk rosszul most sem, minden szobához 1-1 nagyon könnyű testű 10 lóerős motorral felszerelt csónakot biztosítunk, kb. 20 km/h-át megy a vízen 2 személlyel, cuccokkal, némi felárért halradart és villanymotort is adunk a sikeresebb horgászatért. Ha valaki nem akarja cipelni a rengeteg motyóját,- megteheti, hogy a nélkül jön,- profi horgászfelszerelések állnak rendelkezésére.
– Bójás, kuttyogatós vagy a pergetős horgászat az igazi?
– Horgásza, szituációja, vízállása és még ki tudja, mennyi minden befolyásolhatja. Én szívem szerint pergetek, de élvezetes a kuttyogás is, van, amikor meg a bójázás garantálja a halat.
– Milyen volt az időjárás?
– Az idén a harcsahorgász szezon két hónapos késéssel indult. Olyan hideg szeles idő volt májusban, júniusban amilyenre még az öreg franciák sem emlékeztek. Elhúzódott az ívás, ami különben nem lett volna gond, mert az lemegy két hét alatt. Olyan szélsőséges volt az időjárás, mint odahaza,- itt Dél-Franciaországban is,- csak más léptékben. Folyamatosan áradt a Kis-Rhone, ez megzavarta a halállományt. Ami korábban működött, az most nem. Az áradó vízzel kiment a harcsa az árterekre és meghorgászhatatlanná vált. Még valahogy kínos keservesen működött a bójás szakítós módszer, de az is nyögvenyelősen, mert ha beszaladt a harcsa a bokrok közé, a sötétben alig maradt esélyem. Erre a vidékre jellemző szél a mistral, nagyon hideg és barátságtalan tud lenni. Nem volt nyári fülledt meleg, amikor a kirobbanó zivatarok miatt megnő a harcsa aktivitása, ingerlékennyé lesz, állandó mozgásban van, és mindennek odavág, ami elé kerül.
Elment úgy másfél hónap, hogy csak kínlódtam, némi örömet az adott, hogy kijárhattam a csatornákra feketesügérezni.
– Melyikre?
– Csatornákból jól állunk, ez a vidék szinte másból sem áll, mint csatornákból, de nem könnyen horgászhatók. Többségük magánterületeken halad át, a partjuk magas és növényzettel védett. Más kérdés, ha van csónakod és ismered a járást. Befolyásolhat itt is az időjárás, ha opálos, kicsit zavaros, nincs esély feketesügérre, tiszta áttetsző vízben meg nagyon szépeket foghatsz. Érdekes hogy akasztottam már kicsit zavaros vízben is néhányat, de csak aprókat. Tiszta vízben meg sikerült két-három kilósakat fogni. Jól működnek az apró horgos kis műcsalik, ellenük szól, hogy könnyen kirázhatja a szájából a sügér.
– Tavaly fogtunk néhány szép süllőt. Most mi a helyzet?
– Most, hogy a víz végre megállapodott, már fogják. Érdekes, hogy nincs akkora tábora, mint amilyet a süllők mérete indokolna. Harcsázás közben nem ritka a nagy süllő, szívbaj nélkül felveszik a harcsára felkínált tenyeres kárászt! A szomszéd ház kertésze, Jean,- ott ahol az a szép fürdőmedencés házat látod,- lejár süllőzni. Kifigyeltem, hogy van néhány gödre, azokat faggatja, méter feletti süllőket visz haza.
Ahogy járom a Petit Rhone-t, azt tapasztalom, hogy néhányan fogják pergetve, bokrok közt vagy előtte mártogatva, illetve úgy, mint a Jean, gödrökben fenekezve.
– Nézem a fotóidat, van néhány igen mutatós, ezek mind két méter fölötti harcsák!
– Ahogy elkezdett melegedni a víz, kapni kezdtek a harcsák, de nem a mederben jártak, nem a gödrökben lapultak, hanem kint a széleken a két-három méteres vizekben. Volt olyan két hetünk, amikor minden napra jutott legalább egy két méter fölötti harcsa. Pergetve élvezetes horgászat volt. Kihúzódtak az éjszakai órákban egészen a part széléig, a bandázó kishalak után. Ívási időszakban a bedőlt fák közelében, gyökerekkel benőtt partoldalakon láttam őket, őrizték az ikráikat. Voltak belga meg holland vendégeim, nagyon belenyúltak, el is nevezték St. Giles-t a harcsák városának.
– Én úgy tudtam, hogy az éjszakai horgászat tiltott!
– Nem, mert ez nem általános tilalom, meg van jelölve az a szakasz, ahol lehet, ez tőlünk olyan órányira van. Az éjszaki ellenőrzés ritka, csak akkor jön a hatóság, ha beszólnak nekik, hogy valakik tisztességtelenül viselkednek a folyón. Csorogva szép csendben dobálva senkit nem zavar az ember. Nyilván ügyelni kell arra is, hogy ne reflektorozzunk, mert akkor a harcsa világgá megy.
– Horgásztunk már együtt a Pón, ott is a partszélt, a kövezés szélét dobáltuk, itt nincsen más, csak bokorsor!
– Pergető szemmel akkor ideális a folyó, ha a bokorsor nincs a víz alatt. Magyarán vízállás függő. Ha a bokrok víz alatt vannak, iszonyú nehéz kiszedni onnan a halat. Ne felejtsük el, két és félméteres hosszú harcsákról van szó!
– Lassan eltenném magam, jut eszembe az öreg Rhone-ra is átjársz?
– Az amolyan menekülő program. Vannak napok, amikor csak ott boldogulsz, de én csak akkor megyek, ha nagyon muszáj. Iszonyú nagy a hajóforgalom, nem veszélytelen. Az utóbbi időben inkább pontyozni viszem a vendégeimet, ha nem megy a harcsa, a pontyozásnak errefelé nincs olyan nagy tábora, mint odahaza.
– Bojliztok?
– Igen. Abban a másik albumban látsz néhányat, a többsége veri a húsz kilót!
A következő néhány napban végigvettük a harcsázás klasszikus fogásait. Kuttyogatás, pergetés bójázás. A bójázás engem kevésbé szórakoztat, de az tagadhatatlan, hogy eredményes.
Kuttyogatni ritkán szoktam, az időm nagy részét a Balatonon töltöm, ahol tilos verni a vizet, így aztán élek az ilyen ritka alkalmakkal, mint a mostani. Néhány éve kaptam egy botot tengeri horgászatra, most is elhoztam magammal, 180 cm hosszú bivalyerős (250-500 g) nagy rájákat és cápákat is fárasztottam vele. Spiccgyűrűje görgős megoldású, kevésbé csavarja a zsinórt. Nagyméretű orsó van rajta fonott zsinórral 3/0-ás horoggal. Százgrammos szivarólom van fönt szelepgumival megütköztetve, a horog fölött nincsen semmi bojt vagy piros rongyféle kötve. A horogkötésre nagyon ügyelek, az Ili folyón kezdő harcsás koromban elbuktam néhány óriási harcsát a lezserségem miatt. Verjük a vizet, elég jól megy, mintha minden alkalommal egy üveg bort nyitnánk fel, úgy pukkannak az ütések. Nincs locsogás, igaz harcsa sincsen, a fél nap evvel megy el. Megállunk falatozni egy híd környékén, la Fosse nevű helynél vagyunk, itt megy át a D 179 jelzésű út a folyó fölött. Kapunk egy kis esőt, ez nem hiányzott, ha napközben van a zivatar, akkor a vihar elcsitulása után már nem nagyon mozog a harcsa, elfekszik a mederfenéken.
Amúgy nem vagyunk rossz időben, hiszen éppen „pezsdülés után” vagyunk, a harcsás álmoskönyvek szerint áradáskor a harcsa megtartja az étvágyát és az ár levonulása után bevonul a mélyebb vizekbe. Van erre ésszerű magyarázat, hiszen az elöntött árterekről a folyó visszavisz tücsköt, bogarat, pockot, férget, ami terített asztal lehet a harcsáknak. Feltéve, ha a francia harcsák olvassák a magyar harcsás álmoskönyveket.
Ránézek a csónak haltartójában lévő angolnákra, virgoncak, rajtuk nem fog múlni harcsahorgászatunk sikere.
A késő délutáni órákban még felautózom Arles-ba. Nem tudok betelni vele, szerelem lett első látásra. A Rhone partjára épült város az ókor és a román kor építészeti kincsestára, és kedves festőm Van Gogh átmeneti menedéke. Megyek egyik kis keskeny utcából a másikba belesek az apró kiülős kávéházakba, az egyik kis ívóban az ajtóban áll a tulajdonos. Int, hogy álljak meg belép, majd visszajön kezében egy pohár rozéval. Megköszönöm, nem engedi kifizetni, talán a barett sapkám miatt gondolja, hogy művészféle vagyok, ă votresanté,- egészségedre mondja.
A júliusi napfényben élesek a színek, a dél-franciaországi fény egészen más, mint a hétköznapi. Nem csoda, hogy itt születtek meg a mester káprázatos napraforgói és szépséges tájképei. Visszafelé rövid kitérő a Camarque deltájába, levendula mezők és sólepárlók között visz az út, sajnos a rózsaszín flamingók elbújtak, de a folyó deltavidéke egyedülálló. Fekete bikák, szürke arabs telivérek legelésznek a nárciszok és a tamariszkuszok között. Az út szélén sok a gyümölcsárus, egyiknél veszek egy birsalmasajtot (pâte de coing). Otthon, nem tudom miért, de minduntalan a provence-i tájra a Camargue gazdag élővilágára és területére ahol a Rhône beleömlik a Földközi-tengerbe,- gondoltam. Becsuktam a szemem, hogy élesebben lássak. Mint a leporelló lapjai peregtek a képek. Végtelen levendulaföldek, valószínűtlenül kék tenger, százéves vagy még idősebb házak keskeny magas ablakokkal, színes spalettákkal, a kertekben muskátlik és petúniák, a levegő fűszeres illata, talpas pohárban a gyöngyöző bor, a sokat látott rusztikus bútorok közt egy váratlan nádfonatú fotel színes párnákkal. A testemet átjáró meleg és a francia elegancia az, ami kísért. Horgászni jöttem, de megint úgy jártam, mint világjárásom során számtalanszor, a halfogás izgalmát felülírja az ismeretlen táj, a fények, színek, házak, madarak, szabadon kószáló lovak, sókupacok, a kézi szövéssel készült ágytakarók. Camargue madárvilága rendkívül gazdag, több mint 400 fajnak ad állandó vagy átmeneti otthont, de nemcsak élővilága teszi sokszínűvé. Olyan érzésem támadt, mintha egy festőpalettára csöppentem volna. A provence-i tájra jellemző terrakotta házakat nyugat felé haladva középkori hangulatú városkák váltják fel, miközben a Rhône két ága között fekvő zöldellő ártéren sárga íriszek virítanak, a belső tavak sötétkékek, szürkésfehér sókupacok emelkednek a szalinák partján, és néhol egy algafaj színezi rózsaszínre a vizet.
Éjszaka kimegyünk pergetni, a bokorsorokat faggatjuk és fogunk három harcsát. Én egy kisebbet, Attila meg két óriást.
Jól eljöttünk a háztól, feltűnően csendes a folyó, Sauvage magasságában vagyunk, itt már nincsen közelben lakott település. Ez a Petit Camarque vidéke, belső tavak, mocsarak, lagúnák keresztezik a vidéket, a szélén meg a kis Rhone igyekszik a Földközi-tengerbe.
Másnap délelőtt szereléssel mulatjuk az időt. Attila hozott egy hajós jelző bóját, mind a két végén van lyuk, könnyen beköthetők a zsinegek. Olyan 25-30 centi hosszú, henger alakú, éppen hogy csak fekszik a vízen. A Pón láttam ehhez hasonlót és tanultam meg, hogy nem mindegy a bója mérete és formája, ha túl otromba, megtörnek rajta a hullámok és egyfolytában csobog. A harcsa meg frászt kap tőle. A súly olyan öt kiló körüli lapos vas. Az első úszóhoz vagy inkább bójához kötjük a középső úszót, erős fonott 4-5 méternyi zsinórral. Ez az úszó 100 grammos. Nem engedi lesüllyedni a zsinórt, ami azért fontos, hogy a csalihal ne tekeredjen rá. Ehhez az úszóhoz rögzítjük majd az egy méter hosszú, 0.25-ös monofil zsinórunk és egy karabiner segítségével a csalihalat tartó 300 grammos harcsázó úszónkat. Tisztességes bevágáskor a szerelék leválik a bójás szerelékről és szabadon fáraszthatunk
A bójás harcsázás nekem amolyan biztonsági pecázás, ha nem megy pergetve, erre előbb-utóbb odaér a harcsa. A rendelkezésre álló három nap alatt nem is hagyott cserben, fogott egy jó harmincast.
Éjszaka óvatosan lavírozunk a folyón, nagy segítség a navigáláshoz a csendes villanymotor. Hallani távoli és közeli rablásokat, óvatosan dobáljuk a bokorsort. Nincs annál utálatosabb, amikor elakad az ember, rángatja bokrokat, a harcsa meg elugrik onnan kilométerekre. Négy harcsát adott az éjszaka, két kisebbet meg két nagyobbat. A nagyok verik a két métert, le kell kötnünk őket, mert bármennyire igyekszem, nem tudok látványos képeket készíteni róluk. Nem baj, majd világosban visszajövünk.
Másnap reggel fotózás, aztán indulás haza. Monacóban lazítok egy órácskát, leülök a kaszinó melletti cukrászdába, ahol aranyáron mérik a fagylaltot. Nem a fagyi az érdekes, hanem a tízpercenként érkező autócsodák. Többnyire Ferrarik, de milyenek! Az autózás megszállottjai több százan vannak, megállás nélkül fényképeznek. Eleget nézegettem, lesétálok a kaszinó alatti szépséges kertbe, szó se róla, van mit nézni. Jachtok, némelyik focipálya nagyságú, káprázatos vitorlások és persze a kaszinó!
A Monacói Hercegség kaszinójának tervezője Charles Garnier, a legendás építész, aki a párizsi operaházat is építette. A kaszinó 1863-ban épült mesés kilátással a Fölközi-tengerre. Hazafelé indulva még megállok az egyik káprázatos kilátó ponton. Nincs mit mondani, Francois Grimaldira gondolok, aki 1297-ben elfoglalta a sziklára épült erődöt, azóta a család uralkodik a területen.
Irigylem tőlük.
2010