Az ősszel nem lehet versengeni. A képen míves hidat is látunk teljes szépségében meg árnyát a vízben. Ami maga az elmúlás.
A délutáni napfény is csoda, ontja és porciózza a fényt, már a végső útra készülő levelek mellett felmutatja a még zöldeket. Ilyen zöld nincs, ez káprázat. Pedig van, a délutáni nap tudja a dolgát, lapos fénnyel, vakítón búcsúztatója az ősznek. Bravúros fotó, a látványon túl harmóniát közvetít, belső összhangot a szereplők között. A híd, a patak, a kőfal fehérsége, az árnyak, levelek zöldek és sárgák megbékéltek a múló idővel. Ahogy én is. A híd túlpartra visz, lehet, hogy szigetre, lehet, hogy csak a patakon ível át. Robosztus és titokzatos. Híd a múltba, hátán a sárgálló levelekkel. Ki lesz a címzett? Csupa talány, a fotós megtette a magáét, de a látványt a természet komponálta. Hozzáértéssel, bölcsességgel, bűntudattal.
Fotó: Árendás József
