Előzetesen, kedves novellám a hamarosan megjelenő ‘A halak mesélnek’ c. könyvemből.
Leparkolok az állomás mellett, a resti előtt néhány gumicsizmás ráérő támasztja a falat, helybélinek gondolom őket.
-Jó reggelt, hogy jutok a Tisza partra?
– Ha horgászni jött, a régi kereszt mellett forduljon jobbra, kanyargós sóderos út visz fel a Laszvegaszba.
-Az micsoda?
– Kocsma, ahonnan lelát a kompra. Nincs menetrendje, ha jön valaki, átviszi a szigetre, a végiben már a folyó várja,- mondja egy borostás, vörös jambósapkát, zöld kezeslábast viselő férfi. Úgy hírlik, gyülekezik a kecsege az agyagos alatt. Ha szerencséje van, ott kurkászhat kérészt, de megteszi csalinak a húsos vörös trágyagiliszta is.
– Maga is horgászik?
– Nincs idegem hozzá, de az állomásfőnök felesége hordja a tejet a piacra, én meg ott trógerolok, tőle tudom, hogy az ura napok óta készültségben van a kecsegék miatt. Odafenn többet tudnak a kecsegejárásról vagy gyülekezésről, azokat kérdezze, de csak a kecsegékről.
– Van titkolnivalójuk?
– Cigarettát csempésznek, de most nehézségeik vannak, rosszul viselik. Nekem sem jó. Békében 600 forintért vettem tőlük a Marlborót, most meg tekerjük, amink van. Jut eszembe, ha találkozik Ahmeddel,- elálló füleiről megismeri,- alkudjon vele. Képes ilyenkor is párezer forintért bemenni a Tiszába kurkászni az agyagost kérészért.
– Ahmednek hívják?
– Ja, Kanalas Ahmed, az apjával pár éve megvilágosodtak, de már bánják, többnyire szolgálatban van.
– Milyen szolgálatban?
– Amilyenre szükség van, favágás, benzinfejtés, gombászás, cigarettacsomagolás, aprómunkák… Határsávban vagyunk, ez a vidék nem az égig érő fenyveseiről híres, inkább a holtág fölé domborodó magaslatról, amit mi hegynek hívunk. Fénykorában magtárként szolgált rajta egy épület, de a változó évek, az állami szektor széthullása megpecsételte a sorsát. Korengedménnyel nyugdíjba ment határőr tiszt vette meg, néhány helybéli ügyes kezűvel felújították, még italmérési engedélyt is kapott. Hangulatos a kerthelyisége, összecsukható fémasztalokkal, lemosható műanyag terítővel, kényelmes műanyag fotelekkel, nagy képernyős televízióján a Sláger és a Muzsika tévé megy állandóan. Szeretik mifelénk a jó zenét. Azt ismeri, hogy: Ű
„Teljesen rabbá tetted az én szívem,
rabod leszek, amíg élek.
Ezerszer elmondom, hogy szeretlek téged,
annyira várom már az éjszakákat,
hogy csókolhassam a szádat”.
– Restellem, de nem. Maga is odajár?
– Megyek persze, szép a kilátás a holtágra, szeretem nézni, ahogy az öreg komp jár. A gazdája révhajónak hívja, pedig csak egy széles, lapos fenekű, sekély merülésű, tompa orrú vízi jármű. Jól bírja magát, szekereket, autót visz a túloldalra. Csörlős, kézzel tekerős komp, szerintem már hajózási műemlék.
– Ki adta a nevet az italmérésnek?
– A megnyitó ünnepségre hivatalos volt a falu apraja-nagyja, köztük Ahmed is, aki rövid időre elvonult szívni valamit, majd egész este ezt hajtogatta: Uramisten!- tiszta Laszvegasz! Azóta mindenki így hívja.
– Mondja, van a faluban szálláslehetőség?
– A tiszteletes úr házvezetőnője foglalkozik ilyesmivel. A paplak kertjében van egy kis ház. Az udvaron kút, a csirkeól mögött hátul a budi. Délelőtt még otthon éri a tiszteletes urat, utána estig foglalt, hittanórákat tart a környékbeli gyerekeknek. Hagyja ott a kocsit, úgy biztonságosabb, intézze a szállást, aztán érdeklődjön a hegyen a kecsegékről. Délután a Tisza kanyarban ahol felgyorsul a folyó, talál hasonszőrűeket.
Megalkuszom a szállásra, puritán berendezése nem marasztaló. Elköszönök, megyek a régi kereszt felé, több évtizede állíthatták, látszik rajta az idő múlása. Készítője kitett magáért, bádogból hajtott, cifrára vágott védőtetős, vascsőből készült keresztfára popszegeccsel felerősített alumíniumból öntött korpusz, csillagcsavarokkal a fához rögzítve, színes pléhvirágokkal díszített, Jézus mellkasán hét csepp elmosódott vérrel. Helyszínbejárás során többször láttam útszéli keresztet, de ez veri mindegyiket. Remekmű a maga módján..
Régen jártam már a Felső-Tiszán, utolsó emlékem egy filmforgatás, Zabos Géza bátyánkról készítettünk filmet az utókornak 1997-ben. Húsz évvel később újra Tiszabecs felé vitt az utam.
Könnyen megjárom a kaptatót, nincsen kapuja a kocsmának, dologidőben üres, a pultban söröskorsókat öblít egy napszítta fiatalember olyan fülekkel, hogy hátszélben megsegíti a szél. Gyanítom, hogy ő lesz a kocsma névadója.
– Jó napot, nyitva vannak?- udvariaskodom
– Éjjel-nappal állunk a kedves vendég szolgálatára, Tölthetek egy kis pálinkát, kísérőnek Borsodi Mestert. Olyan a habja, megáll benne a bicska!
– Jó lesz, ebben a sorrendben! Kecsegézni jöttem úgy hírlik, a kecsegék menekülnek innen a sok szennyezés miatt.
– Az elől nincs menekvés! De itt az ideje a vermelésnek, gyülekeznek, a hat fokos víz összehozza őket. Lehet más oka is, ki lát be a kecsegék fejébe? Nemrég ment le az ár, a holtágat, amire rálátni, lehalászták. Sok hal maradt benne, nem győzték visszahordani a Tiszába. Voltak köztük méteres kecsegék, a szívem majd megszakadt, mikor láttam, hogy rakják vissza a folyóba.
– Sajnálta őket?
– Azt sajnáltam, hogy nem lett belőlük kecsege pörkölt! Most már mindegy, de ha visszajön a főnök, elkísérem egy kis aprópénzért oda, ahol több a kecsege, mint a víz! Késő délután indulunk, pálinkája van?
– Nincsen.
– Majd én hozok. Hűvös a paplak kertjében az a bungaló, de a tarpai szilva felmelegíti magát, aztán majd elszámolunk.
Elüldögéltem a hűvösödő kertben, elkelt a mikádó, néztem a kompot, szénával megrakott lovas kocsi hajtott fel rá, az öreg révész komótosan tekerte a csörlőt, zökkenés nélkül ért partot. A bakon ülő cserdít, a ló lendületesen húzza a szekeret, látszik rajta, nem először kompozik ide-oda.
– Szólt a főnök, hogy mehetek, csapódik mellém a névadó, hány pícét hozott magával?
– Négyet minden eshetőségre.
– A fele is elég lesz, biztosan van magánál újmódi, ami tele van apró gyűrűkkel.
– Van bizony!
– Támassza a fészer oldalához, a Tisza sodorja a sok uszadékot, a szmötyit, a zsinór meg behozza a gyűrűk közé. Ha van nagy gyűrűs botja, azt hozza!
– Magáé milyen?
– Négy méteres, nagy gyűrűs, tömör, beállítom a tartóba, a sodrás meghajlítja. ha rezeg, kecsege birizgálja.
Pakolunk, leoldalgunk az agyagoson a komphoz.
– Várunk egy kicsit,- mondja a révgazda, mindjárt itt van az állatorvos, jön a szigetre megnézni a disznókat.
– Mi van a szigeten az ártéri fákon kívül?
– Néhány lábakon álló víkendház, sertés telep, tavasszal meg rengeteg hóvirág. Néhány perc múlva már az állatorvossal érünk partot, majd nemsokára kibukkan a folyó. Megdöbbent a sodrása, partot mos, partot rombol, szigeteket-ruganyokat épít és hordja a nemtörődöm emberek hordalékát. Eszembe jut a Zabos Gézával töltött mesélős esték egyike, amikor Montskó Évának, a film rendezőjének így mesélt: „Amikor még bukfencesen vidám élőlények éltek nagy számban a víztükör alatt, ez a kedves víz kiszámíthatatlansága okán a női nemhez tartozott. Hiszen olykor, mint egy szűz kislány, mindent megtagadott, máskor adakozóvá vált, mint egy telt vágyú és erejű asszony. Mostanában azonban szennyes ruhájú, kizsarolt és meggyötört utcalányként támolyog a partjai között.”
– Itt volnánk, mutatja Ahmed, a rugany alatt próbálja, én meg hagyom, hadd vigye a sodrás a kecsegék közé. Csak elébb megpróbálok tisztességes csalit hozni. Aztán alsógatyára vetkezve beugrik a hatfokos vízbe, hogy két perc múlva nagydarab agyagos sarat vessen a partra.
– Szedje szét óvatosan, hozok még mellé, aztán – mintha távoli rokona lenne Hanyi Istóknak – alábukik. Van benne három lárva, dobozba rakom őket. Újabb agyagdarab meg a vacogó Ahmed, aki még vizesen átnézi az általam szétszedett sarat, és talál benne meglapuló lárvát. Ennyi ebben is lesz, saraz tovább. Tévedtem,- mondja, – de így is van hat férgünk, ha mind kecsegére váltjuk, pörkölt lesz belőle. Kicsavarja az alsógatyáját, visszaveszi, bekap két nyelet, pálinkát és harcra kész. Hegyi jellegű itt még a folyó, de azért látni, hol rejt árkot, kutat, gödröt. Kimart partok ölén rohan a víz, ámulok rajta. Ahmed nem az a romantikus fajta, már a második kecsegét veti ki a partra.
– Jöjjön mellém, csak kicsit lejjebb dobjon, hagyja, hogy a sodrás vigye, talál az gödröt magának is. Erőltetni kell a szemet hamari az este, megfogom a zsinórt, mert a bot spiccét alig látom. Ahmed már a harmadik kecsegét húzza partra, minek ide merítő,- vigyorog rám. Megrándul az ujjam, bevágok. Oh, drága Tisza anyácska légy kegyes hozzám,- fohászkodom, és követem a zsinór útját.
– Itt van, a szélibe! – kiált, Ahmed, belép a folyóba, partra vet egy akkora kecsegét, ami veri a métert.
– Nagy horgász maga,- vág hátba, eddig jól titkolta!
– Szólni sem tudok, csak nyújtom felé az üveget.
– Pakoljunk főnök, menni kell, elmegy az utolsó komp!
Pakolunk, rohanunk, szól a kolomp, van tisztesség az öregben megvárt bennünket. Állok a korlát mellett, eszembe jut a dal, amit Zabos Géza bátyánk tiszteletére írt és adott elő a Bodrog torkolatban, egy helybéli amatőr gitáros:
„A folyó mindig lefelé folyik,
a végtelenben lassan eltűnik,
Magammal viszem,nem felejtem, nem felejtem el,
ez a folyó áll a szívemhez közel.”
2024