Mintha a mennyekbe menne? Ódon lépcsőházból visz felfelé az út, vagy a mennyekből szállna alá? Álmodom? Végül is mindegy. Ami az élet elkapott pillanatát illeti, az más történet. Most érzem, hogy minden képet másképp lehet értelmezni attól függően, hogy ki látja, és mennyire igaz, hogy minden egyes fotós munkája tükrözi személyes stílusát és perspektíváját, amikor egy képet rögzít.

1964-ben járunk a füredi kikötőben, ahol a jelzőoszlopon még van viharkosár, szerény park, a hajóállomás előtt terasz, amit az Utasellátó bérel és működtet. Étterem és resti keveréke volt ez a kényelmes fonott fotelekkel, összecsukható bádog asztalokkal, virágos abroszokkal terített terasz, ahol én még emlékszem,- csatos öveges Bambit szolgált fel a pincér, míg a Siófokról érkező és Tihanyba tovább induló hajót vártam.

Nem tudom mi járt a festő fejében, egyáltalán gondolt-e valamire, vagy csak festett. A megrendelő igénye szerint. A kép levelezőlappá nemesedett, üzenete van. Az élet szép, mi más lehetne, ha egy férfi ilyen valószínűtlenül karcsú derekat ölelhet, ráadásul a lovagló pálcáját a hölgy dús keblére fektetheti. Telitalálat, ahogy a hölgy kacsóját fogja. A csók leheletnyi, éteri.

A történet 1940-ben játszódik egy stúdióban. A hölgy lehet énekes, színésznő, balettáncosnő, a fotós barátnője, a stúdió tulajdonosának szeretője, és még annyi minden más. De nem, ő a Sanzon. Mireille Mathieu, Juliette Gréco, Edith Piaf. A háttérben hallom Yves Montand a Les Feuilles mortes (Hulló levelek) című dalát (Kozma József –Jacques Prévert szerzeménye).

Igen! Így kell nekivágni a Magyar Tengernek! Vénuszként uralva a habokat. Nincs bennem kétség, hogy partot ér, pedig látok némi kételyt a szemében. A szája hullámos, akár a víz, a hegyek, a felhők, csupa ritmus, csupa dallam a kép.

Valahol az óvárosban járunk keskeny macskaköves utcában, magasra törő falak között. Nincsen kihasználatlan hely, ajándékárus, taverna bújik meg a kapualjakban és még ki tudja mi minden más. Az utca kövezése maga a megállított idő, a számtalan zsalugáter nem a kandi szem ellen van, a hőséggel hadakozik. Otthonos a száradó abroszokkal, a csenevész háromlábú asztalkával, a fényre ácsingózó növényekkel, a lámpák sokaságával.

Aladár ( a szerkesztőm) kérte, hogy a 100. etűd – ami egyben summázása a már megírt kilencvenkilencnek – rólam szóljon. A téma tehát adott, már csak kép kell hozzá. Az etűd lelke a kép, szelfit pedig csak nem választok.Az időközbeni 80. születésnapom adta a megoldást, két kiváló grafikus művész barátom is saját magammal, azaz plakáttal illetve portréval ajándékozott meg, így a 100.  ismét dupla etűd. De milyen sorrendben? Legokosabb, ha ABC szerint…

Kényelmes kétpárevezős balatoni dióhéj csónakban ül a família, kissé távol a strandtól. A strandot csak részben látni, de tudjuk, hogy már akkor is hosszú homokos, lídós partszakasszal, árnyas és napos területekkel bírt. Üdülőhellyé 1920-ban nyilvánították Az első üdülőháza 1935-ben épült. A kép hátterében a Badacsony, a pillanat idilli, az idős hölgy a fürdőtrikós úr rutinos evezősök, a fiatalabb hölgyek elegánsak.

Soha nem voltam jó matematikából, geometriából, ami a matematika térbeli törvényszerűségek, összefüggések, alakzatokkal foglalkozó ága. Alakzatnak nevezzük mindazt, ami körülvesz minket, például a vonalakat, a síkidomokat és a különféle testeket. Mindez engem, aki többször megbukott matematikából, nem hozott lázba, inkább elrémisztett.

A balatonaligai magasparton áll Mihályi Gábor alkotása, a mécsest tartó női szoboralak. „A magyarságért és a hazáért áldozatot hozók emlékére állíttatták Balatonvilágos adakozólelkű polgárai.” Van, aki szerint ma már másik jelentése is van, „A hazahívó-mécsest tartó nő”.