Eldugott kis piac a miénk a Városmajorban. Áldás is van rajta, közel a templom és a parókia. Az ősz színeit viseli az árus, horgolt abroszra terítve portékáit „Spejz kincsek” – olvasom az egyik üvegre aggatott feliraton.Valóban azok, annyi kiegészítéssel, hogy én inkább éléskamra kincsekként aposztrofálnám a kínálatot.

2013-ban az Oxford szótár az év szavának titulálta a kifejezést, és a következő meghatározással jegyezte be: a selfie olyan fotó, amelyet valaki önmagáról készít webkamerával / okostelefonnal, s célja, hogy valamely közösségi platformon a kép megosztható, illetve tovább osztható legyen.

Valaha szüntelen erdők hullámoztak errefelé, aztán megjelent az ember. A hódító. A huszadik vagy a huszonegyedik század embere. Nagy tervekkel, ültetvényekkel, gazdasági épületekkel. Egyik reggel a szokásos munka előtt, maga sem tudta milyen indíttatásból, felment a távoli dombra. Van itt még szabad, lankás dombos terület járta be a szeme a látványt.

Az Almásfüzitői Timföldgyár az ország nagy értékű bauxit kincsének feldolgozására épült 1950-ben. Hősi idők voltak, ahogy a gyár bejárata feletti jelmondat is példázza. „Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga.” A gyár emblémája is emlékezetes: Almásfüzitői Aloxid Timföldgyár ötágú csillaggal, csővezetékkel, babérlevelekkel ékesítve. Három impozáns férfialak is felkerült a falra, csákánnyal, zászlóval, kalapáccsal.

–  Apukám kész a reggeli, kérlek, ülj asztalhoz,- szólt a feleség. – Köszönöm drágám, kávét most nem kérek, sietnem kell. Félhétkor van az első akasztásom, tudod az a nyüzőge szabó, aki ollóval szurkálta halálra a feleségét. Félnyolckor meg az a nagydarab pékmester, aki rágyújtotta a házat a szomszédjára.

Tünékeny a pillanat, pedig a látvány marasztaló. A kép csalóka, mert nem látszik a Duna kékje, és csak részben a parlament árkádsora, de ez most mindegy. Jön a 19-es villamos hosszú utat bejárva Kelenföldtől a Bécsi út Vörösvári úti megállójáig, oda a látvány, de van helyette más. Nem érdektelen, csak más. Megjön a villamos, némi várakozás után tovább megy. Ilyen az életünk is, megyünk innen-oda, észre sem vesszük, mennyi minden mellett megyünk el észrevétlen, a hiányt most érzékeljük takarásban.

Az elmúlt években legalább százszor elmentem előttük. A sarki ház falán díszelegnek a háziak jóvoltából. Legutóbb fénykép készült róluk. Nahát,-döbbentem meg, – feléledt a múlt! Csupa hajdanvolt, nagy – és dédszüleink nélkülözhetetlen praktikus eszközei. A kép önmagáért beszél, pontosabban mesél azokról az évekről, amikor nagyapáinkkal a fészerben hajót építettünk, fát fűrészeltünk, hurkát és kolbászt töltöttünk.

Lehet, hogy van valamilyen természetfeletti erő, ami ha játékos kedvében van, színházzá rendezi a tájat. Gyanítom, hogy igen, jó példa erre Gosau, a világörökséghez tartozó Hallstatt–dachsteini kultúrtáj része. Már a hegyi tavaktól (Vorderer Gosausee, Hinterer Gosausee és Gosaulacke) is elalél az ember, de a hegyek mindent visznek. Ráadásul itt van ez a sziklára épült hütte, ahol gőzgombócot vaníliás szósszal tesznek elém az asztalra, miközben Dachstein hegyvidéke kitárulkozik.

A szobrász imádta a nőt. Velencében a Szent Márk téren találkoztak véletlenül. Meghívta kávézni a Caffé Florianba ahol délutánonként Ernest Hemingway itta az eszpresszóját a teraszon, de megfordult ott korábban Lord Byron, Claude Monet, és törzsvendége volt a kávézónak, annak idején Charlie Chaplin is. Velencéből egyenesen a lakásába mentek.

Többféleképpen szállnak a madarak. Zsákmányra lecsapva vérgőzösen. Párt keresve hívogatón. Csak úgy a maguk örömére. Társaság utáni vágyból zajongva. Csapatban ősi rend szerint. Alakzatban óvón, és még hosszan sorolhatnám. Amit látok, az a szabadság diadala.