Fiatal sráckoromban én is sakkoztam. Versenyszerűen. Tizenöt fős csapata volt a városnak, köztük a matematika tanárom is, aki a harmadik táblán játszott, én meg a tízediken. Többnyire vonattal utaztunk, ha más város csapata ellen kellett játszani. El kell mondanom, hogy a matematika tanárom többször megbuktatott, egyik esztendőben pótvizsgáznom is kellett. Az edzéseken vagy mérkőzések előtt, után sosem beszélgettünk, ellenben a matematika órán miközben egyest adott, megemlített néhány érdekes játszmát, amit érdemes lenne elemeznem. Utáltam. Egyik alkalommal Veszprém Dózsaváros nevű csapata ellen játszottunk a megyeszékhelyen, egy pontos vereséggel zártunk, amiben ludas volt a matek tanárom. Hazafelé a vonaton félhangosan megemlítettem, hogy több játszmát kéne elemeznünk. Felkapta, majd félrefordította a fejét. „Pürrhoszi győzelem” volt, mert félévkor megint egyest adott.
A Városmajorban nincs semmiféle alárendelt viszony, csak sakk van. A közelben van a Máltai szeretetszolgálat étkezdéje, onnan jár ide két fazon sakkozni. Övék a bádogasztal, amire a major gondnoka régebben kiterített, és ráragasztott egy vászon sakkot. Délelőtt durva eső verte a majort, a szél feltépte a leragasztott vásznat. Csatatér! - mondta az egyik fazon, aztán asztalhoz ültek, megterítettek. Szendvics a konyháról, olcsó dobozos sör a majorral szembeni kis vegyesboltból, sakk életre-halálra.
De leginkább sörre.