(Les Escaliers de Montmarte, Paris 1936.) Brassai fotója. A művész számos képe közt talán a leghíresebb. Méltán. Járta az éjszakai fekete-fehér Párizst, amikor a gázlámpák fényénél hangsúlyosabbak az árnyak. A Montmartre kocsmái, kávéházai zárnak, az éjszaka pőre, nincs mit takargatnia. Megáll a lépcsősor tetején, sokadjára jár erre. Kedvelt hangulatos környék, kocsmák, kávéházak, kifőzdék, a kilátás páratlan. Cigarettára gyújt, kifújja az első slukkot, felnéz. Már leszállni készül a köd, a gázlámpák birkóznak vele. Ez a pillanat, a Montmartre ajándéka. Nem méreget, nem lép hátrébb, oldalt, csak fényképez. Fekete-fehér pillanat, nincs hozzá hasonló. Ajándék az örökkévalóságnak. A grafikusok tudnak ilyesmit. Jártam a nyomában délelőtt és éjjel is. Fényképeztem. Jó lett, több mint a turisták kattogtatása, mélységélesség, expozíció rendben. Előhívtam, levéve a szárítóról eltettem a többi közé. Szép lett, jó lett, csak a lélek hiányzott belőle.
Most meg itt van a Kalef. Ami már rég nincsen, Moszkva tér sincs. Most Széll Kálmán tér van. Isten hozta újra. Ugyanolyan ronda, mint az elődje. A metró- lejáró épülete, a kor divatja szerint épült, nem az építészet diadala. Nincs vele bajom, megszoktam. Grafikus barátomnak van egy remek Iphone-ja. Nem tudom hány száz, vagy ezer kínai dolgozik benne, remek képeket készít. Ami jó, mert a ki tudja mennyi megapixelt tudó lapos kis szerkezet kéznél van. Nincs nagy fotóstáska, cipekedés méregetés, beállítás, vaku, nem vaku. Lövi a képet, mint legutóbb ezt a ködben úszót a Széll Kálmán térről. Amiről elsőre Brassai jutott eszembe. Aztán az elillanó pillanat. Amit megtart a köd. Szerethető, esendő, mint a ronda reklámok odafent. Micsoda erő a fény, a metró bejáró fénye, a tér lámpái irigyen sárgulnak a ködben. Az emberek marionett bábuk, a köd foglyai.
Az elkapott pillanat időtlen, ajándék a nem arra járóknak.