A szökőkút olyan közterületi építmény, amely a vizet egy vagy több sugárban löveli ki. Elsősorban hűsölésre vagy esztétikai élményre, a víz, díszítő, felüdítő jellegére alapítva az ember pihenésére szolgál,- írja a Wikipédia. Egyezünk, írnám a szerkesztőnek, magam is hívük vagyok. Többnyire nyáron, jólesik mellé ülni, állni, belenyúlni, hűsölni. nézni. Sokan lehetünk így. A fotós is. Fényképez, elteszi, másnap frissiben megnézi.
- De jó kezem van, a szememről nem is szólva,- mondja a kép láttán. Sietős, estém volt, de a látvány megállított. Pontosan már nem emlékszem, hogy a szökőkút bravúrja vagy a gyerekek vonzották a szemem. A kicsi lány ámulata a kisfiú (testvér?) kiskamaszos unottsága? Kibírták, megállták, nem rohantak megfogni, pacskolni, egymást locsolni. A szökőkút hálából kitett magáért, vízerdőt teremtett, meseszerűt. Ha eddig volt bennük kétség,- elszállt. Már tudják, hogy vannak csodák. Előttük születők.
Régóta hiszek a mesékben. Többek közt a jégkirályban, aki egyet fúj a szájával, s a legrekkenőbb nyárban fű, fa, virág, gabona, minden, de minden csonttá fagy az országban. Itt vízfák erdeje állja az utat, nem járhatatlan, mese kanyarog benne. Tudom, hogy a meséknek is van vége, a vízfák sem nőnek az égig. De amíg felérnek, megírnak egy-egy történetet, vízből, fényből. Aki szerencsés és épp akkor jár arra, mikor az este köpönyeget húz magára, még találkozhat vízi tündérrel is, aki már útra kész. Holnap is lesz nap, közeleg a lámpaoltás, a vízerdő aludni tér. Nekünk marad ez a röpke, forrásból szökő, szökőkúttá váló pillanat, ami ha akarja erdővé, ha kedve tartja, vízeséssé változik.