Mostanában gyakran járok a hegyen romos présházak között. Amolyan egészségügyi séta ez, koromnak kijáró, meg felfedezés is. Jön velem a múló idő, relikviáit mutogatva. Kevesen vannak, ami maradt, az is megvételre vár. Épülnek majd helyettük bizonyára tágasak, teraszosak, fürdőmedencések, egymástól elkerítettek, magas sövényesek.
Recseg a hó a talpam alatt, toporgok az egyik présház előtt, öreg diófa alól kémlelem az eget. Szellős már, viharok meg az évek marták tágasabbra az ágak sűrűjét, fellátni köztük az égre. Messziről hidegen világlik az ágak közt a félhold, vajon mi dolga ilyenkor, a napnak lenne most tennivalója. Jöhetne gyorsabban felfelé, neki megszokott az örökkévalóság, nekem szűkebb már az idő, düledezős vagyok, mint az elhagyott présházak.
Nem lesz nyomuk a pincéknek, ennek a hajdan daliásnak is megette ajtaját az enyészet, mezítelen odalenn a maradékhordó, dongái, abroncsai is feladták. Nem is tudom, melyikünk támasztja most a másikat. Nekivetem a hátam, van még bennem bizodalom az emlékek miatt.
Voltak évek, amikor divatja volt a hegyközségi búcsúknak, magam is jártam néhányon, ődöngve vagy társaságban. Szót váltani a hozzáértőkkel, akik a maguk örömére nevelték, kapálták, kötözték, kacsolták, szüretelték a szőlőt, madzagra fűzve a kisgyereknek az aszús szőlőfürtöt vagy a kalácsba valót.
Most kopaszak a tőkék, magányos varjúváró karók sorolódnak, a nagyját elcsavarta a szél vagy tűzre került szalonnasütéskor. Mi lett a hajdani pince-remetékkel, akik megelőzték a napot a korai kapálással. Akadt mindig idefenn igazítani való, a jól végzett munka után került az ácsolt asztalra szalonna, füstölt oldalas, a pince hidegéből. A festmény, ami reggel készült, kitartott néhány óráig, aztán elfútta a szél, eltakarta a felhő, hogy átadja a helyet az újabb alkotásnak Ez is a remeték kiváltsága, ingyen galéria, ünnepélyes megnyitó nélkül reggelenként újra születve. Fiatalon nem veszi észre az ember, csak amikor már bajlódik a szem, jobban fókuszál a részletekre, a mulandó látnivalóra.
A borral is másként bántak, nem eladásra, dicsőségre termett a tőke, az ízért meg az együttlétért. Nemcsak a pinceszerek hozták a vendéget, jött néhány hegyre járó a kilátásért, volt, aki árvalányhajért, lehullott manduláért, levenduláért, egy kis diskurzusért, ami mellé járt egy pohár bor.
Az öreg ház, aminek még látszik az épülési éve, 1916, hány kondát láthatott? Száz év alatt hányszor ragyogott a meszelt falon a felkelő nap, s ahogy terebélyesedett, a vaddisznókkal is megkötetett a béke, csitult a barackillatú rókagombát kutató vaddisznók csörtetése. Most komor az idő, de színnek akad egy öreg fenyő, néhány elvadult piros szömörce bokor, bogyóik átvészelték eddig, de ha így kitart a fagy, elviszi őket. Sok fajtája van a világban, nálunk csak egy tudott megmaradni, bogyójából, gyökeréből festék készült, bőrt festettek vele, levelével, kérgével meg cserzettek. Nem tudom van-e még cserzővarga, főleg olyan, aki a bőrt maga készíti, a többség tímártól vásárolta. Az is tisztes mesterség volt, a nyersbőr kikészítésével, cserzésével foglalkozott, egyszerűbb lábbeliket is vart. Ma mindkettejüknek felkopna az álla. Így aztán nem sok kár esik a szömörcében, nekem elég a piroslása. Kicsit feljebb szomorkodik a kecskerágó, pedig nincs miért, pont ebből a fajtából készítettek hajdanán orsókat a kézi fonáshoz, a halászok meg ebből faragták a hálókötőtűket. Háló készítéshez, foltozáshoz, felkötéshez különböző méretekben. Ha nem volt a környéken megfelelő, megtette a bodza fája is.
Jó itt idefenn a hegyen, a házoldalnak dőlve könnyebben jár a levegő, felfelé jövet a szív megálljt parancsolt. Hová vándor,- kattogott idebenn úgy,- mint ahogy a vonat zakatol, amikor a talpfák cseréje miatt lassítania kell. Egybe ér idefenn az ég meg a tenger, most igazán megszolgálja nevét a Balaton, jégmezők, torlaszok, rianások formálják a dermedt tavat olyan képpé, ami már a mesék világa.
Vannak-e még palackposták szerelmes szép szavakkal jégbe fagyva, indulásra várva, mi lehet a regék szánjaival, mi készül odalenn, ahol kevés a fény és a lék szája a túléléshez is kevés?
Lassan indulni kell, a természet teszi a dolgát, hordja a szél szerteszét a havat, hazafelé keresni kell az utat. Nagy baj nincsen, mifelénk még harangoznak, igaz már nem harangozó húzza a kötelet, automata kapcsolja be a szerkezetet. A célnak ez is megteszi, a hang irányában csak kimagaslik a templomtorony, jó úton járok. Odahaza minden rendben, csak az öreg fügefám, ami bokorból fává terebélyesedett vacog szemrehányón, nagy munka lesz tavasszal feltámadnia. A házzal nincs bajom, terasza védett, meleg bundában elvackol az ember a teraszon koncertre várva. Télen ritka a madár, a tó közelében jobban hasogat a hideg, de az etetőinknek jó hírük van. Hiába bontja ki haját az északi szél, megjön a feketerigó, kisvártatva a tengelice, széncinke, szajkó, meg a nagy fakopáncs. Az utóbbi húsz évben szabadjára engedtem a kertet, feladva minden szaktanácsot, hagytam a mogyoróbokrot fává terebélyesedni, a többi fák maguktól emberesedtek. Van helyük az etetőknek, madárvártáknak, lépcső alján az itatónak, Nyáron le kell menni a partra napozni, annyi az árnyék, a madarak átvették az irányítást. Élükön a mókussal, aki ugyan nem madár, csak kedves és ostobácska, de fenyőtoboz hajigálásban túltesz mindenkin. Tél tájt kicsit lelassulnak, de a hangjuk felerősödik, dalárda ez a javából sokszólamú. Ámulok rajtuk, röptéjük, szépségük körbefon, restelkedem is emberként ámulva, illőbb lenne lapítani, mint az eb, aki hűségesen lábhoz kuporodva érti minden szavukat.
Cinkék, szajkók, tengelicék váltják egymást meg az emlékek. Valóságosak vagy mesébe illők, magam sem tudom, az évek múlásával összemosódik a megélt múlt, meg a könyvekből olvasott szép regék.
Kell, hogy legyen valósága, ha reggelenként ily csudákra képes a táj, akkor bizonyára volt királya, tündére a Balatonnak. Ugyan a tündérről megoszlanak a vélemények volt, aki szépnek, más haragosnak, viharhozónak írta le, megsértett szépségében rátarti juhász által kikosarazottnak. Van, aki sellőnek látta, félig halnak, félig nőnek, aminek oka az olaszrizling is lehetett, amelyről tudjuk mifelénk képes az elmeállapot elbizonytalanítására. Én szivárványos tündérre gondolok, annak ma sem vagyunk híján, már ami a szivárványt illeti. Jókedvében Siófoktól Keszthelyig nyújtózkodik, de van, amikor a Badacsonyt meg a Csobáncot köti össze híddal, éppen csak fel kéne lépni rá. Ha már hídként oly gyakori, viharos órák után kiengesztelésül tündér is lehet, akinek alakja úgy változik, mint a tó. Ami a nyugodt szőke színtől a legsötétebb árnyalatokig, majd világos haragoszöldre vált függve a nap állásától, a jövő-menő felhőktől, az ég színétől, a fenékről visszavert fénytől, meg a felkavart homoktól, ami a tó sekélysége miatt könnyen borzolódik.
Kevesek kiváltsága a vele való találkozás, de nekem sikerült. Tihany alatt járva a visszhang elmúlásán szomorkodva, a Ciprián köveken horgásztam születésnapi fogasra várva. Nagy kövek vannak arrafelé, akadónak is mondják, a halászok is iderakják a hosszú kötélre aggatott boróka fészkeiket. Hosszasan üldögéltem már, az egyik kő oly magasan állt a csónak mellett akár rá is léphettem volna. Nem volt egyedül, ahogy rávetődött a hegytetőn botladozó fény, úgy lett látható a többi moszatosan sorjázva. Arra gondoltam, ha Krisztus urunk megtehette, hogy járt a vízen én is megpróbálom, időmből futja, mert a születésnapi fogas késik, a séta a vízen meg igazán különleges. Mentem is kettőt - hármat bizonytalanul, ekkor csillant meg a szivárványos tündér épp a lábam előtt.
Nem való ez neked ember,- nézett rám,- más kiváltsága, ha apám meglátja olyan vihart támaszt, hogy a hegynek szalad a tó, veled együtt. Menj vissza a csónakodba, érd be ennyivel. Amúgy meg mi dolgod neked a köveken?
- Fogasra várok, fogytán a türelmem ezért gondoltam, hogy járok egyet próbaképpen. De ha már így szóba álltunk, mesélj az apádról, mert én nem ismerem, téged is csak látomásnak véllek.
- Ne törődj apámmal, kevés vagy hozzá, érd be avval, amit most láttál, iparkodj vissza a csónakodba, a köveket hagyd békén, óriások hányták szanaszéjjel őket annak idején. Indulj, én már látom a fogasokat.
Úgy elillant a szivárványos tündér, mintha sohasem sem lett volna, az úszóm bóbitája meg nekieredt. Léptem a csónakba a nyél után nyúlva, csak ámultam a zsinór sebes szaladásán. Na, most!- gondoltam a korábbi tapasztalatok okán,- és magasba rántva megfeszítettem a zsinórt. Emberemre, pontosabban halamra akadtam, megmutatva magát a vízből kirepülve rázta a fejét, hogy a horog a szájából kiszakadjon. Uramisten, ez a fogas királyt formázza, szaladt át rajtam az öröm. Ez már az enyém! Nem sokáig birtokolhattam, a horog kipattant a szájából, a fogas meg búcsúzóul akkorát csapott, hogy majdnem hullám lett belőle. Csak ültem a csónakdeszkán nézve a vizet, amikor újból feltűnt a szivárványtündér.
- Nincs jobb dolgod? - mordultam rá, - épp most csúfolt meg a kövek halas királya!
- A vízen járás más kiváltsága,- mondtam már neked,- szólt a tündér,- érd be annyival, ami eddig jutott.
- Igazságod lehet,- mondtam,- de közben az etetőkben olyan ricsaj támadt, hogy felébredtem a szunyókálásból.
Jobb is ez így. - motyogtam magamban, vénülő fejjel még megzavarnak a tündérlányok. Amúgy meg nemsokára itt lesz a kertek alatt a tavasz, és ha megérem, lesz még születésnap is. Tanulva az álmokból, csendben ünneplek, és nem fogok a vízen járni.
2001