Nem múlik a nosztalgia, pedig éveim gyarapodó számával tudnom kéne, már semmi sem visszafordítható. Az a Berek sem, amit még az apámmal jártam 1954-ben, pedig az is csak töredéke volt a hajdaninak. A maradék vízvilágnak így is volt romantikája. Fekete Istvánnak köszönhetően nemzedékek olvasásélményével (mert akkoriban nem az okos telefon ostobaságait nézegettük, hanem olvastunk, és lakói szerettünk volna lenni többek közt a „Tüskevárnak”). Volt alkalmam a régi Diás szigeti házban járni, előterében halászlevet főzni, portréfilmet forgatni Futó Elemérről, a Kis-Balaton legendás természetőréről. Szenvedélye volt a berek, rajongással beszélt a kápolnapusztai bivalyokról, akikről akkoriban semmit sem tudtam. Meg köztünk szólva azt sem tudtam, mi a különbség igazából bivaly és bivaly között. Már ami a hazai bivalyokat illeti, mert láttam már indiai és pakisztáni bivalyokat, akik megbecsült és iszonyúan kihasznált állatai az ottani népek mezőgazdasági kultúrájának.
Engedve Elemér unszolásának, egyik nap Kápolnapuszta felé vettük az irányt, magukra hagyva halbiológus barátaimat, akik éppen azon fáradoztak, hogy a hajdani berek legendás hengeres testű „pozsárnak” hívott pontyait újra szaporítva még gazdagabbá tegyék a Kis-Balaton halállományát. Nem tudtam, hogy a bivaly egyik legősibb állatunk, bizonyára nem véletlen, hogy Feszty Árpád festőtársaival a „Magyarok bejövetele” c. körképen is megörökítette, mint őseink legsúlyosabban megrakott teherhordó állatát, amelyekből századokon át remek állomány alakulhatott ki, mert nemcsak rendkívül szívós és erős állatokról van szó, hanem tejet adó jószágokról is.
A történelmi Magyarországon jól ismert háziállat volt a bivaly, Erdélyben tejtermelése, igába foghatósága és a húsa miatt tenyésztették. Mezőhegyes és a dunántúli nagybirtokok bivalytenyésztésének az igaerőnkénti hasznosítás volt a fő célja. Az évszázadok során kialakult egy jellegzetes változat, melyet ma magyar bivalyként ismerünk, igaz, csak töredék állománnyal.
A bivalyok kitartottak a 20. század első feléig, de aztán a mezőgazdaság gépesítése kiszorította őket. Szerencsére a Hortobágyi Nemzeti Parkban sikerült néhány kisparaszti gazdaságból összegyűjteni a maradékot, míg az egykori Kápolnapusztán feltehetőleg a hajdani észak-somogyi uradalmak állományának maradványaként maradt fenn kisebb csorda.
Elemér élete javát a berekben töltötte, érthető volt ragaszkodása, rajongása a bivalyok iránt, a természetben jártas, csavargásra mindig kész bottyánpusztai, vörsi kisgyerek számára felnőttként is magától értetődő volt a bivalyok jelenléte. Sok év telt el az első találkozás óta, a mai kápolnapusztai Bivalyrezervátum a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóságának ökoturisztikai bemutatóhelye, ahol a magyar házibivaly génmegőrzése folyik. Nem először írok a Balaton-felvidéki Nemzeti Park tevékenységéről-elfogultan. Nézzék el nekem, mert életem jelentős része a Balatonhoz kötődik, évtizedek óta figyelem a Nemzeti Park értékmegőrző tevékenységét hálás szívvel, a szűkebb pátriámhoz való kötődéssel.
A bivalyoknak nem kedvezett az állattenyésztés gyökeres szemléletváltása, de ahogy minden rosszban van valami jó, a múlt század 90-es éveiben a hazai nemzeti parkok jelentős gyepterületekhez jutottak! Többek közt ennek köszönhető, hogy a bivalyok patronálói, a Természetvédelmi Hivatal, az FVM, a Nemzeti Parkok és a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Kht. szakemberei 1999-ben létrehozták a Magyar Bivalytenyésztők Egyesületét, amely kezdetben 10 taggal működött. Ma már 72 tagot számlál az egyesület, és 60 tenyészet munkáját figyeli, segíti, ellenőrzi. Megkezdődött az elgyomosodott legelők helyreállítása, amihez a bivaly, a szarvasmarha és a racka juh a legkiválóbb alany. A nemzeti parkok bivalygulyákat hoztak létre, ennek egyik leglátványosabb bemutatóhelye a kápolnapusztai.
Elemér már nincsen velünk, de Kápolnapuszta felé többször eszembe jut, amikor áthajtok Sármelléken a Zalavár felé tartó úton, a hajdani lepusztult orosz laktanya mellett. „Egyszer csak eltűnnek innen!” - morgott, annak idején, a legendás természetőr, Közel volt a repülőtér, a kiömlő gázolaj, a szenny és a mocsok, a berek közelsége miatt irritálta őt. A laktanya továbbra is ott árválkodik, rossz látni lepusztultságát, nem a legjobb belépő Zalavárra, ahol szerencsére bőven akad örülnivaló.
Elsőre nem állok meg a Zalavár-Zalaszabar összekötő út mellett található Kis- Balaton-háznál, hanem lemegyek a hídig találkozni a Zalával. A májusi esők jót tettek neki, bő vízzel jön, kicsit zavarosan, de méltósággal. Van mire büszkének lennie, elvégre az Őrségből jön, más kérdés, hogy126 kilométer hosszú útján nemcsak tisztított szennyvíz folyik bele, hanem a termőföldek hordaléka, vegyszere is. No meg számos kisebb-nagyobb patak, köztük a nekem kedvesek, a Bókaházi-, Szentkirály- és a Szentgyörgyvári-patak.
Beérve a Kis-Balatonba szétterül, a zalavári hídon horgászók azonnal megvámolják. Látom, hogy többségében kárászokat fognak, bizonyára ponty is akad majd az esti órákban. Már magasan a nap, jól látni a tóvá duzzadt folyót, kell egy kis képzelőerő, hogy elhihesse az ember, hajdanán annyi volt benne a rák, hogy külön foglalkozás lett a rákászás. Amilyen respektje volt a balatoni fogasnak a bécsi piacon, olyan rangja volt a zalai ráknak kiváló minősége miatt. Dokumentum van róla, hogy a Széchenyi uradalomból 1800 - 1804 között évi 7000, 1807-ben 8000 db rákot vittek konyhára. Értékét igazolja, hogy 1894-ben, a fővárosban egy zalai rák ára 30-35 korona volt. Mire a vendéglői asztalra került, már elkértek érte 60 koronát is. Ma ez már csak emlék, de a rákleves, aminek alapja a zalai rák volt, hozzá a húslé, a tejszín, a tojás, no meg a rákvaj a szükséges fűszerekkel emlékezetes gasztronómiai élményt adott. Mint ahogy sok híve volt a rákpörköltnek, a rizses szarvasgombás rákvajjal megöntözött meridonnak. Az sem volt szentségtörés, hogy víz helyett borban főzették meg a rákot. Mert egy kis jóféle alkohol nemcsak az embernek, hanem az egykor héjancnak nevezett rákhúsnak is jót tesz.
Elálldogálnék még a hídon, de most a bivalyrezervátum a cél, miközben muszáj benézni a Kis-Balaton házba. A helyszín önmagáért beszél, a rendezett környezetben méltóságteljes a ház közelében álló kápolna, a Cirill-Metód emlékoszlop, az őket ábrázoló szobor, és látványosak a régészeti feltárások. A berekben korábban nem járt utazó most betekintést nyerhet az itteni világba. Mutatós a terepasztal, tanulságos a növényvilág bemutatása, a filmvetítések pedig megmutatják a víz alatti világ csodáit, és élvezetes a Kis-Balatonról szóló rövidfilm is.
Zalavár-várszigetről nekem is van pótolnivalóm, tanulságos a bemutató tábla nem tudtam, hogy négy templom is állt a területen: Keresztelő Szent Jánosé (840), Szűz Máriáé (850), Szent Adorjáné (1019), Hadrianus mártír zarándoktemploma (855), Plébánia templom Szent István király kápolna a 11. század második felében. Voltak erődítések, Várszigetet övező földsánc, Árpád kori lakótorony a 11. század végén, késő középkori erődített monostor törökelleni végvárként az 1700-as évek elején.
Volna még mit nézni, de muszáj indulni Kápolnapusztára, mert sikerült elolvasnom Tóth Sára természetvédelmi mérnök szakdolgozatát, ami „A Kápolnapusztai bivalyrezervátum története és természetvédelmi jelentősége” címmel készült. Remek munka, számos új információval, kitűnő képekkel, a természetvédelem iránti elkötelezettséggel készült, alig várom, hogy befordulhassak a Zalakomár-Balatonmogyoród közt található jól kitáblázott mintaterületre. Előtte azonban muszáj volt egy rövid kitérőt tenni a Kányavári szigetre, nemcsak látványossága okán, hanem a kányavári híd előtti asztalokra kirakott házilag készült lekvárok, birsalmasajtok, savanyúságok miatt. Szeretek itt vásárolni, a gyerekkorom ízei jönnek vissza, el sem lehet mondani, mekkora a különbség a tisztességgel, hozzáértéssel készült lekvárok és a boltokban kapható tartósítószerek világbajnokságán aranyérmet nyerő kotyvalékok között.
Kápolnapusztára érve szívélyesen eligazítanak a portán, én meg a jólértesültek bennfentességével vágok neki a tanösvénynek, miután kigyönyörködtem magam a fogadó épületben. Gyerekcsoport veszi körbe az állatsimogatót, a kecskék jól bírják a gyűrődést, jó látni a gyerekeket, ahogy babusgatják a jószágokat. Nem messze innen van egy istálló karámrendszerrel, két vérszomjasnak tűnő házőrzővel, akik rendületlenül ugatják a fényképezőgéppel közelükbe óvakodót. Az egyik istálló előterében érdekes kiállítást láthatunk régi eszközökből, a szomszédban szamarak szaladgálnak, aztán tovább sétálva kitárul a 150 hektáros terület egy része.
A tanösvényen hirtelen ürgefiak ugranak elő, cseppet sem félénkek, némelyikük pózol is a fényképezőgép előtt. Fokozottan védett állatok, az itt élő állományt a 2000-es években fajmentés céljából telepítették a puszta homokdombos területére. Jó dolguk van, birtokba vették, nem zavarják őket a kíváncsiskodó látogatók. Nemcsak az ürgék vannak otthon, a rezervátum vizes területein megél a vidra, az északi pocok és a hermelin. Kiemelkedő a denevérpopuláció is. Minderről bemutató táblák tájékoztatják az érdeklődőket. A fokozottan védett madarak is tudják, nincs félnivalójuk Kápolnapusztán, van itt réti sas, vörös gém, gyöngybagoly és szépszámú gyurgyalag. Fotókon láttam, hogy milyen gazdag hóvirágban is a terület, a védett növények közül tavaszi tőzike, a buglyos szegfű és a mocsári kosbor gazdagítja a mezőket. Megyek a tanösvényen a közeli kilátó felé, ahonnan rá lehet majd látni a delelőhelyekre. Az akácok között feltűnnek a távoli bivalyok, elsőre is emlékezetes a látvány. A terület villanypásztorral védett, egész közel lehet menni a hatalmas állatokhoz, akik meglepően békések. A kilátóból messzire lehet látni, élvezettel pásztázom a területet, a háromszázas teleobjektívet letámasztva a kilátó korlátjára, egymásután lövöm a képeket. Kívülállóként nem is tudja az ember, hogy mennyi munka, törődés, szakértelem kell a terület fenntartásához, az élőhelyek megvédéséhez. Nekem semmi bajom az akáccal, de nincs itt keresnivalója, invazív, flóraidegen, ráadásul pillangósvirágú, ezért a talajban feldúsítja a nitrogén-koncentrációt, amely a vizes területeken nem kedvez az egyedi flórának. Mindezt a szakdolgozatból tudom, arra kíváncsi lennék, vajon a méhészek is ennyire nem kívánatosnak gondolják az akácokat? Az élőhelynek megfelelő fafajták lennének a jók, többek közt a magyar kőris, a rezgő nyár, a fehér fűz, a kocsányos tölgy, meg az én kedvencem, a vadkörtefa.
Nem tudok betelni a dagonyázó bivalyok látványával. Nézem, ahogy a hatalmas fekete testek elmerülnek a sárban, feketék, mint a korom, jól látni, hogy a bőrük tényleg olyan vastag, hogy szíjat lehet hasítani belőlük. Az állomány három csordára van osztva, amit látok, az a bemutató csorda lehet, van köztük egy félelmetesen nagydarab jószág, talán ő a tenyészbika. Bivalyos szakirodalmat olvasva most már el tudom képzelni a dagonyázó bivalyok életvitelét. Általában engedelmes, jóindulatú, azonban félénkebb és ingerlékenyebb, mint a szarvasmarha. Veszedelem vagy üldözés esetén félénken menekül, csak akkor támad, ha a szoptatós bivalytehén néhány napos borját véli veszedelemben. Rossz szokásai között említik elsősorban „pocsolyaszeretetét”. Ami addig nem volna baj, ha azt nem munka közben, netalán megrakott szekérrel tenné. Erdélyi bivalyos gazdák elmondása szerint a nyári nagy melegben nem egyszer előfordult, hogy szénával megrakott szekérrel a Szamosba, Oltba vagy a Küküllőbe mentek be, és ott elhevertek a gazda bosszúságára. Nem akármilyek látvány lehetett a Küküllőbe borított szekér a szénájával, gazdájával együtt.
Manapság már több helyütt kapható bivalyból készült szalámi, amely Nemzeti Parki minősítéssel rendelkezik. Szomor Dezső birtokán, a Kiskunsági-nemzeti Park területén Apajban kóstoltam ilyet, kitűnő volt, ami nem véletlen, hiszen az ottani szürke marha- és bivaly szalámikban minden értékes hús felhasználásra kerül,kivéve a bélszínt, a hátszínt és a lábszárat!
Nem tudom milyen vezényszóra, de elindul a csorda, a dagonyázók is kimásznak a sárból, és elindulnak máshová. Van benne valami félelmetes, ahogy nekiindulnak, kezdem érteni a bivalytartók megszállottságát, a bivalyok megőrzéséért vívott korábbi csatáikat. Amiben felejthetetlen érdemei vannak Anghy Csabának, a budapesti Állatkert nyugalmazott igazgatójának, hiszen az 1970-es évek elején az ő közbenjárása nélkül nem maradhatott volna fenn az a gulya, amelyik a mai kápolnapusztai állomány alapját képezi. 1976-ban került a bivalyállomány Kápolnapusztára, ahol a vérfrissítésről is gondoskodtak. Erdélyből hozattak tisztavérű magyar bivalybikákat.
A tenyészbikák cseréje később is fontos volt, sajnálatos, hogy az Országos Takarmányozási és Állattenyésztési Felügyelőség Bulgáriából is hozott be bikát, ami eltérő fajtajellege miatt deformálta a genetikai állományt. Emiatt több jószágot ki is kellett venni a tenyésztésből, és újból hozattak Erdélyből tenyészbikát. 1998-tól Kápolnapuszta teljes területe a Balaton-felvidéki Nemzeti Park fokozottan védett természetvédelmi területe. Az állatállomány folyamatosan bővül. Kápolnapusztán 127 db ivarérett, illetve 119 darab növendék egyed él. Vannak más állattartó telepei is a Parknak, pl. Zalaváron, ezzel az állomány teljes létszáma háromszáz körül van, így aztán némi büszkeséggel írom le, hogy jelenleg ez Magyarország legnagyobb bivalycsordája.
Megyek tovább a másfél kilométer hosszú sétaúton, megállva a pihenőpontokon és a kilátóhelyeknél. Tartalmas nap volt a mai, a fogadóépülethez visszatérve veszek néhány emléktárgyat az unokáimnak, legközelebb velük jövök, büszkélkedni a bivalyainkkal.
2016