A falubeliek szerint a híd még a római időkben készült, a rajta álló Nepomuki Szent János szobrot a vízimalom molnárja rakatta rá párszáz évvel ezelőtt. Kerestem, de nem találtam nyomát a hídnak a krónikákban, nagy a valószínűsége, hogy olyan kőművesmester munkája, aki megbízását az akkori vármegyétől nyerhette el. A mester értette a dolgát a híd ma is áll, pedig nagy rohamoknak volt hajdanán kitéve. A Bakony-alján, a Balaton-felvidéken eredő, alkalmanként bő vízzel jövő patakok malmok egész sorát hajtották Pulától Kapolcson át Diszelig, de jutott belőlük egészen a Balaton széléig, Örvényesig. Patakja válogatta, hogy melyik érdemelte ki a folyó titulusát, amiben azért benne volt a helybéliek büszkesége. Magukénak tudták a megáradt patakot akkor is, ha elmosta a kertek veteményeseit, meg akkor is, ha hívatlan vendégként a templom ajtaját mosta.
Masszív kőből állott a kétnyílású barokk stílusú híd, ami ugyan eleve ellent mond annak, hogy a római időkből való lenne, de századokkal korábban is át kellett kelni a Balatonba futó friss vizeken. A híd közepén lévő fülkében Nepomuki Szent János szobor vigyázza a hidat és az átkelőket. Kenyere javát már rég megette, de csodák csodájára még mindig jól bírta magát, pedig voltak hosszú évtizedek, amikor nem sok becsülete volt az ilyen és hasonló szobroknak. Az itt élők másképp gondolták, Krisztus vértanújaként kijárt neki a tisztelet, évenként tavasszal egyszer, amikor amúgy is meszelték a házakat, megerősítették a kerítés elé kirakott ácsolt kispadot, a szobor is új festést kapott. Úgy tartották, hogy a gyónási titok mártírjaként számon tartott pap, a folyók, hidak, hajósok, vízimolnárok, halászok védőszentje, megérdemli a gondoskodást. Az eredetivel én is találkoztam, ott áll a prágai Károly-hídon ujját az ajkára illesztve.
Jó halas híre volt a pataknak, már amennyire jó híre lehet az Isten és a természet gondjára bízott vízfolyásnak, mert tudatosan senki nem rakott bele halat. Madarak hozhattak a csőrükben ivadékot, meg azok az átereszek, amiken átszöktek a szabadulni vágyó vizek, hogy beleszerelmesedjenek a májusi nagy esőkbe. Így lehetett, hogy a halastavak zsilipjén átbukó vízzel kiszökő kárászok, sügérek, keszegek, gyereknyi pontyok hosszú útra kélve eljutottak a patakba is. A falunak nem voltak pecásai, a halnak sem volt nagy becsülete, nem is nagyon tudtak róla, hogy a „folyóba” pisztrángok is kerültek. A gyerekek hozták a hírt,- akik egy-egy szorulatba, amit maguk rekesztettek- malmot állítottak,- hogy a duzzasztások alatti teknőkben olyan halat láttak, mint a mesék szivárványos aranyhala.
Gyerekbeszéd! - legyintettek a felnőttek, de az idevalósi erdész, aki járta a vidéket, utána járt a hírnek. Akkoriban még nem volt divatja a megyében a bauxit bányászatnak, a vizek jöttek- mentek, ahogy az eszük szolgált, és akadt néhány megszállott, aki a fejébe vette, hogy pisztrángot telepít ezekbe a csavargó, akkor még bővizű patakokba. Ehhez akkoriban is engedély kellett. A telepítést nem verték nagydobra, még csak hír sem lett belőle. Hozzám is csak véletlen jutott el, csíptetett pontyos baráti vacsora alkalmával. Eltelt néhány alkalom, míg kitanultam a csíptetett ponty fortélyát, amihez a végső megvilágosodást egy filmforgatás adta. A kopácsi rét népszerűsítésére forgattunk filmet a Horvát Idegenforgalmi Közösség felkérésére. Kopácsi gyerek volt a természetőrök egyike, ükapja is halászként járta a rétet, vele bóklásztunk a réten májusban tavaszi víz idején. Már nem olyan volt, mint a védőgátak megépítése előtt, amikor ez a vidék tavaszonként alig maradt szárazon, de így is kristálytisztának tűnt, jó halfogó víznek. Pontyot is fogtunk a magunk örömére, meg a kamerának is, de végső jutalmunk a csíptetés fortélyának megtanulása lett.
A megtisztított, hátánál a gerinc mellett felhasított kétkilós pontyot még este besóztuk, majd másnap méteres, ujjnyi vastagságú nyers kőris vesszőt vágtunk, amit behasítottunk a feléig. A hasíték végét elkötöttük nehogy tovább repedjen. A kiterített pontyot két vékony nyársvesszővel kipeckeltük, a hasítékba csíptettük, a nyárs hegyét is megkötöttük. Amikor a tűz megfelelően parázslott, mellé szúrtuk a földbe. Közepesen erős tűzön másfélóra alatt átsült a potyka húsa ropogósra és mégis szaftosra. Sikerem volt vele idehaza, az olaszrizling is oldotta a nyelvet, így tudtam meg a Bakonyi sédek közül az egyiknek a titkát, hogy pisztrángokat rejt, és átfolyik az általam is ismert” római” híd alatt. Az erdész cimbora, akivel vaddisznó combot szoktam cserélni fogasért, a helyet is megmutatta, ahová a szivárványos pisztrángok óvatlanul visszajárnak. Így esett, hogy nem messzire Hegyesd vára romjának közelében, az alatta kanyargó patakból a hidalás sötétjéből sikerült kicsalogatni a pisztrángokat, szám szerint hatot. Én tartottam a számat, de így is híre ment a fogásnak. Ami máig rejtély, mert a közelben sehol nem láttam embert, az a barna kánya, aki a magasban körözött, meg a liba sereg, amely a patakban méltatlankodott, nem hiszem, hogy szószátyár lett volna.
A titkot őriztem, pedig ostromoltak állhatatosan, végső tromfként Nepomuki Szent Jánost hoztam fel példaként. Róla a többiek nem sokat tudtak, pedig illő lett volna: Vencel cseh király féltékeny volt második feleségére, és szerette volna megtudni gyóntató papjától-Jánostól, hogy mi mindent gyónt meg neki a felesége. János a gyónás szentségére hivatkozva megtagadta a választ, ezért a király megkínoztatta, majd megkötözve a Moldva hídjáról a folyóba dobatta. A mártír pap testét mennyei világosság fogta körbe, és a folyó vízén mindenütt égő gyertyák kísérték az útját az akkori visszaemlékezők szerint. Nem tisztünk a legenda valóságát vitatni, ami tény, hogy a 18. század „modern” szentjei közül az ő tiszteletére szentelték a legtöbb újtemplomot, kápolnát és oltárt. Számos különös történet fűződik hozzá, ilyen többek közt a szegedi Bitó János halászmester visszaemlékezése, aki: „önéletrajzában elmondja, hogy halas bicskáját „az öreg Sziráki – akiről, mint ismeretes, Mikszáth Kálmán írt novellát – készítette remekbe, 16 pengő forintért. Az egyik oldalára rá volt vésve Nepomuki Szent János, a vitézek védőszentje, a másik oldalon egy ponty és az én monogramom. Statner vésnök véste rá 4 forintért. Ettől a bicskától meg nem váltam volna világért, ha útra keltem, mert föl volt szentelve. A felsővárosi plébános úr, Orbán Jácint szentelte föl és úgy ragaszkodtam ehhez a bicskámhoz, mint valami talizmánhoz. Ha baj fenyegetett, csak a zsebembe nyúltam, megmarkoltam és mindjárt éreztem, hogy könnyebb a lelkem, velem van az én védőszentem a bicskára vésve.”
Nepomuki Szent János védőszentje volt a pest budai dereglyéseknek, hídvámosoknak, vízimolnároknak is- olvasom a Magyar Katolikus Lexikonban. Ez utóbbiak a napot úgy ünnepelték meg, hogy előtte való este kivilágították és földíszítették a dunai malmokat, továbbá zeneszó és mozsárdörgés közben vízrebocsátottak néhány kivilágított csónakot.
Baja városában is kultusza lett a Jánoska-eresztésnek, ami valójában vízi körmenet lett, amely a kápolnától a Sugovicán végig, a főtér alá jutott. Itt nagy sokaság várakozott. Megszólalt a zenekar, megkezdődött a mulatság. Főtt a halpaprikás, amellyel az érdemesebb résztvevőket vendégelték meg. Eleinte csak a vízimolnárok ünnepelték, hamarosan azonban az egész ottani vízi társadalom számon tartotta. Jánosról külön városrészt neveztek el, ahol kápolnát emeltek a tiszteletére. Az ünnep eredetileg a búcsúnappal függött össze. Litánia, áldás után-már esteledvén- a vízimolnárok kihozták a kápolnából a szent faszobrát, és zöldágakkal, templomi zászlókkal, lampionokkal, fáklyával, égő gyertyával egy dereglyére, később pedig kompra vitték, ahol egy földíszített emelvényre állították. Mögötte foglaltak helyet a molnármesterek, később az ősi molnárcsaládok ivadékai, illetőleg a városi és egyházi vezetők. A dereglye előtt vezércsónak haladt. Ebből lőtték ki a rakétákat. A szobrot vivő dereglyét evező molnárlegények irányították. Utána szép rendben kivilágított és feldíszített dereglyék, csónakok következtek. Mielőtt elmerülnénk az áhítatban, említsük meg a bajaiak által manapság is felemlegetett történetet, hogy egyszer a szoborvivő molnárlegények a kápolnába iparkodva, a Pandur szigeten egy ital borra kiszállottak. Csak a végén derült ki, hogy nem volt náluk pénz. A szobrot zálogba voltak kénytelenek hagyni, másnap váltották ki a molnárgazdák. Máskor meg kissé már ittasan, beleejtették a vízbe, alig tudták kihalászni.
Ahány szobor, annyi történet, Bakonybél Nepomuki szobráról beszélik, hogy leveszi a sapkáját, ha meghallja a déli harangszót. Mesélik, hogy egy jámbor herendi atyafi leste is dél idején, de hiába. Az apátságban be is panaszolta a szentet. Azzal békítgették, hogy most az egyszer nem hallotta, de talán - holnap.
Ma is kérdezgetnek, járok e még a Bakony alján vagy a Balaton-felvidéken pisztrángok után? Járok, hogyne járnék! Olyan vagyok, mint a mesék vándorlegénye. Megyek erdőkön, réteken, hegyen innen és túl, ha szép történetet találok, feljegyzem, ha valami bizalmasat vagy tilalmasat- hallgatok. Erre int a hidakon álló Nepomuki Szent János.
2019