Gyerekkoromban sokat foglalkoztatott, hogy van-e Isten, van-e ördög, mi végre vagyunk a földön, vajon lesz-e mindig hosszú kockacukor az éléskamra polcán a nagy szilvalekváros bödön mögött, ahová nagymamám eldugta előlem, mert mértéket, ha kockacukorról volt szó, nem ismertem. Hittanórán nagyon figyeltem, a tisztelendő úr mesélősen adott tájékoztatást a földön túli életről, felcsillantva a reményt és megerősítve a hitet, hogy mégiscsak érdemes becsülettel élni, tanulni, felnőtt fejjel a haza javán munkálkodni. Emlékszem az első gyónás felszabadító élményére, úgy jöttem ki a nagymiséről, hogy szinte szálltam a lépcsők fölött, megszabadulva addigi összes bűneimtől. Így visszagondolva nem voltak főbenjárók, de nyolcéves koromhoz képest azért akadt köztük szégyellni való.
Teltek az évek, ministrálni is jártam, ennek megfelelően gyónni és áldozni is, kis túlzással azt is mondhatnám, hogy szentéletű gyerek voltam, akit folyamatos próbatételre szorított a Jóisten, mert hagyta a sarkamban járni az ördögöt. Aki nemcsak kockacukor formájában volt jelen, hanem az élet számos más formájában is. Az almáriumban, ha nem is számozva voltak az almás piték, de nagyanyám árgus szemmel követte ritkulásukat, és nem az ördög kezét látta eltűnésükben. Heten voltunk unokák, hat lány és jómagam, kivételes figyelemmel övezve. Ebből értelemszerűen azt szűrtem le, hogy férfinak lenni kiváltság. Így volt ez sokáig, egészen tizenöt éves koromig, amíg nem találkoztam Katinkával, aki egyidős volt velem, mosolygós, bőbeszédű, smaragdzöld szemű, hosszú, derékig érő haját mindennap másként hordva, akkori eszemmel mondva, lélekben közel került hozzám. Barátságunk elmélyült, moziba is együtt mentünk, ami feltűnt másoknak is. Az iskolában szerelmespárnak könyveltek el bennünket, ami hízelgő volt rám nézve, mert Katinka körül más fiúk is legyeskedtek. Jó fél évig tartott a románc, amikor megjelent az ördög, akiről volt sejtésem, hogy létezik, de azt nem tudhattam, hogy hányféle formában képes megjelenni. Zsófinak hívták apám barátjának a lányát, akivel családi-baráti összejövetelen ismerkedtem meg. Részletekre már nem emlékszem, ő Veszprémben járt gimnáziumba, én Füreden. Almádiban laktak, odavalósi osztálytársaimtól kaptam híreket róla, majd egy házibulin újra találkoztunk Alsóörsön. A buli végén éjszaka gyalog hazakísértem Almádiba, emlékeim szerint többet csókolóztunk, mint gyalogoltunk. A következő házibuliból kimaradtam, heveny megfázás vett le a lábamról, de Zsófi ott volt, és ahogy kiderült, nem szenvedett hiányom miatt. Zsolt nevű osztálytársammal múlatta az időt bensőségesen. Zsófi miatt közben elveszítettem Katinkát, akit ugyan sikerült volna megbékítenem, de a békülésre szánt estén oly sokat beszélt a –mi addig nem tűnt fel –, hogy hagytam kihűlni a kapcsolatot. Ma már tudom, hogy mindez az ördög műve volt, aki azóta sem szűnt meg kísérteni.
Teltek az évek, csavargó természetemnek köszönhetően elkezdtem világot járni, s gyerekkori indíttatásom okán egyre közelebb kerültem a természethez. Tavak, folyók, tengerek, később óceánok kerültek sorra. Keresztapám ügyes kezű és szenvedélyes horgász volt, tőle kaptam az első leckéket, ami aztán később kihatott az egész életemre. Horgászfilmet forgattunk Kazahsztánban, ahová fárasztó tizenöt órás repülőút után érkeztünk meg. Este szállt le a repülőgép Almatyban, ahonnan a forgatást szervező orosz kísérőnk, Szása elvitt bennünket egy éjszakai bárba, mondván, hogy úgyis hajnalban jön értünk egy busz, amivel majd az Ili folyó deltájába megyünk. Zenés éjszakai lokálba érkeztünk, aminek az udvarán saslikot sütöttek házilag barkácsolt szerkezeten. A szűk stáb mellett velünk utazott még néhány harcsahorgászat iránt elkötelezett ismerős, akikről nem sokat tudtunk, de a forgatás és a túra költségei így csökkentek, és ez fontos szempont volt. Schwechati átszállásunkkor egyik társunk majdnem lemaradt a gépről, mert késett a bécsi kapcsolata, aki a hosszú utazást könnyebben elviselendő hozott neki füvet. A bárban vegyes közönség múlatta az időt, elsőre szokatlan volt a ruhatárban lógó néhány Kalasnyikov, de ez arrafelé nem volt újdonság, mert a bár az egyik helyi maffiózó védelme alatt állott. Éjféltájban a helyi népi együttesből verbuvált női tánckar mutatott be lélekemelő produkciót, a hastánc és a szamba sajátos egyvelegét, amiben kétségtelenül benne volt az ördög keze.
Egyik kollégánk, hosszú évek óta harmonikus házasságban élő, tisztes családapa, házasságot és európai turnét ígért a szólótáncosnőnek, aki apró rézlemezekkel díszített falatnyi tangában riszálta magát az asztal közepén, betekintést nyújtva a kazah néptánc szemet gyönyörködtető elemeibe. Füves cimboránk minőségi örmény konyakot ivott, és kijjebb húzódott az asztalon táncoló lányoktól a bár teraszára, amelynek szélén korlát helyett különleges pálmák sorakoztak. Füstölgött kezében a dzsoint, látszott, hogy már repül, de az örmény konyak még marasztalta. Szása folyamatosan telefonált, valami szervezési malőr adódott, lerobbant a busz, aminek hajnalban indulni kellett volna velünk a közel négyszáz kilométeres útra. Végül sikerült megoldást találnia, busz helyett helikopterrel megyünk, ami a szomszédos repülőtéren vár már bennünket. Igaz, hogy ezerkétszáz dollárral többe fog kerülni, de néhány óra múlva már a folyó deltájában landolhatunk. Indulatos vita keletkezett, de a végén megállapodtunk nyolcszáz dollárban. Felszedelődzködtünk, induláskor derült ki, hogy hiányzik a füves cimbora, aki eltűnt a teraszról. Hosszas keresés után találtuk meg a saslikosnál, aki egy áporodott tevetakaróval betakargatta, és lefektette a zöldségek, hagymák, birkahúsok közé. Állítólag leszédült a teraszról, amitől a saslikos nem volt meglepve, nyilván hozzászokott a repülő éjszakai vendégekhez. Kiszuperált katonai helikopter várt bennünket a repülőtér sarkában kétfős személyzettel, akik villámgyorsan betereltek bennünket a gépbe, és már repültünk is. Olyan menekülés íze volt a felszállásnak, nem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy lopott helikopteren megyünk az Ili deltájába.
Pár évvel később az Indiai-óceánon, a Maldív-szigeteken forgattunk, egyik nap kimentünk a közeli népszerű atollra, ahol luxusszállodákban nyaraltak a dúsgazdag orosz és japán turisták. A kis szigeten a rekkenő hőség ellenére fekete lepelbe burkolózott asszonyok mostak, főztek, kisgyermeket dajkáltak. Akadt köztük egy igen szemrevaló, a földig érő zárt ruha és az arca nagy részét eltakaró fekete kendő ellenére is. Délután indultunk vissza a hajóra, közben a kikötőbe megérkezett Máléból a menetrendszerű hajó, ami körbejárva a szigeteket, vitte a fővárosba az ott dolgozókat. Néztem a beszálló utasokat, köztük azt az ismerősnek tűnő lányt, akinek tengerkék szemei a napot is vakították. Feszes farmernadrágban, fehér, rafinált topban, jópofa piros szalmakalapban szállt fel a hajóra, úgy, mintha valamelyik egzotikus szépségeket bemutató francia divatlapból lépett volna ki. Néhány órával korábban őt láttam ruhát teregetni az egyik bádogtetős kis ház kertjében. A lábam földbe gyökerezett a meglepetéstől, kellett kis idő, míg rájöttem, ebben is az ördög keze van.
A következő évben Szibériában akadt dolgom, filmet forgattunk a hantikról, manysikról az ottani életről, olajkutakról, halászokról, és horgásztunk is. A kormányzó vendégei voltunk, két nap múlva az ő hajóján vágtunk neki az Obnak, hogy egyik mellékágában a csukagazdagságáról híres Nazim folyó holtágában forgassunk. Első nap Hanti-Manszijszkkal ismerkedtünk, este a város legelegánsabb szállodájában kaptunk szállást. Zárásig a hotel bárjában üldögéltünk, vodkázgattunk, és nem győztük elhárítani a főpincér szíves invitálását, aki hamis zafírral ékesített albumból kínálta a portékáját. Örömlányok fotóit mutogatta, kihangsúlyozva, hogy mivel magyar testvérekről van szó, csak nekünk akciósan. Nem vagyok híve a vodkának, meg is ártott egy kicsit, küzdelmes volt feljutni a negyedik emeleten lévő szobámba. Hamar elnyomott az álom, arra riadtam, hogy valaki kívülről veri az ablakot, amit ráadásul kívülről még egy roló is védett. Felhúztam a rolót, kinyitottam az ablakot, és egy félmeztelen nőt pillantottam meg, aki a külső teherlift pallóján állt, a nyakában kis tábla lógott ötvendolláros felirattal. Megköszöntem az ajánlatot, amikor már harminc dollárnál tartott, becsuktam az ablakot, és lefeküdtem. Reggel megint dörömböltek, csak nem az ablakon, hanem az ajtón a társak, akik sürgettek, hogy csipkedjem magam, mindenki rám vár. Gyorsan felöltöztem, kinyitottam az ablakot, lenn a földön már téglákkal megpakolva állt a teherlift. Akkor nem voltam bizonyos benne, ma már tiszta fejjel bizton állíthatom, mindaz, ami éjszaka történt, az ördög műve volt.
A következő év májusában Dél-Franciaországban forgattunk, a Rhône deltájában. A bázistól alig harminc kilométernyire volt Saintes-Maries-de-la-Mer, ahol minden év május 24-én tartják a nemzetközi cigány búcsút. Az esemény apropója a cigány nép védőszentje, Szent Sára, hozzá imádkoznak a világ minden részéről érkező cigányok. Nemcsak imádkozással töltik az időt, hanem mulatozással is. Azt is mondhatnám, hogy nemzetközi kulturális találkozó is, ahol rég nem látott rokonok találkoznak, sor kerülhet lánykérésre, gyermekek megkeresztelésére, üzletkötésekre, de legfőképp zenés-táncos mulatságokra az utcákban, kávéházakban a tengerparton. Az egyik kávéház színpadán spanyol cigány lányok tartottak bemutatót, fergetegesre sikerült. A cigány lányokhoz amúgy is kötődik egy hamis sztereotípia, állítólagos könnyűvérűségük kapcsán. Ennek lettünk mi is az „áldozatai”, mert a remek konyakok, a rebbenő szoknyák elvonták a figyelmet a nagy bajszú férfirokonságról… Nem kérdés, hogy megint az ördög volt a tettes.
Személyes találkozóra az ördöggel eddig nem került sor, mert arra emlékeznék. Ha hinni lehet a híreszteléseknek az ördög megjelenési formája kecskelábú, kecskeszarvú, patás ember, aki alku vagy fogadás formájában a kiszemelt lelkét próbálja megszerezni. Arra talán kevesen gondoltak, hogy az ördög is halad a korral, és manapság esze ágában nincsen kecskelábúként vagy kecskeszarvúként megjelenni, amikor különös képességei okán képes bármilyen más alakot ölteni. Éveim múltán számos tapasztalattal gazdagodva egyre több mindent tudtam meg a világról és saját magamról. Az ördög, hívhatjuk kísértőnek is, folyamatosan azon dolgozik, hogy vágyat ébresszen, és ébren tartsa, hogy minél több testi igénye legyen a halandónak. Nem újdonság ez, az emberiség történetének minden korában jelen volt. „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe.” Jakab 1,14. Arról kevés hírünk van, betudhatjuk ezt férfiszeméremnek is, hogy mit kezd velünk az ördög, ha kimúlik a vágy, a testi igény is csak abban a formában jelentkezik, hogy ne vizeljünk a cipőnk orrára. Ha lesz róla személyes élményem, újra jelentkezem.
2017