A nyár néhány napja még égetett aztán elillant, akár a kémény füstje, amit felkap a szél. Nehéz napokon vagyunk túl, szokni kell az új világot, szeptember közepén dőlni kéne a hínárnak, de a langyos Balaton vízben inkább nyújtózkodik. Fogja az evező tollát marasztal, mint a szószátyár szomszédasszony, akinek mindig van sürgős megbeszélnivalója. Most éppen a füge van terítéken, amit én lekvár formájában nagyon szeretek, de más közöm nincsen hozzá.
Magas a hínár magas a víz, magam is lejárok déltájban a szabad strandra, gyógyvíz ilyenkor a tó. Hogy meg ne bántsam máskor is az, hiszen a selymes gerendeken pihentető a járás, hullámverés formálta a mi Kneipp kúránkat, kövek helyett kagylókkal gazdagítva. Szeptember közepe a szüret, meg a seregélyek ideje, nem a strandolásé, de ha már így alakult, élek vele. Szőke a színe, ahol sekély, lelátni az aljára. Bóklászom benne, óvatosan járok, mint a kincskeresők, hátha lelek néhányat azokból a porzókból, amiből hajdanán Siófok táján volt a legnagyobb bőségben. Hogy miért Siófok környékét érte a megbecsülés, a porzóból, amely egyes források szerint drágakő töredékecskéket is tartalmazott-nem tudom. Talán a sekély somogyi partra könnyebben hordta a hullámverés, de nem maradt kincs nélkül az északi part sem, nekik jutott a kecskekörömből meg az úri fejkötőkből. Ez utóbbiak csigateknők, míg az előbbiek a Congeria kagylók hullámzás által lekoptatott héjai. Jutott belőlük azért Szántódnak és Fonyódnak is.
Valami készül, közel jött a túlpart, ha jobb lenne a szemem, talán belátnék a földvári magas házak ablakán is. Siklik a csónak, négy méter mély vízen járok, itt már a hínár is alább adja. Közel van mögöttem a falunk is, látni a szüreti készülődést a Fenye meg a Les-hegyen. Becsapós idő, közel hozza a távoli pincéket, a hegyre tartó szőlőket, meg a morajlással közeledő fekete gomolygó felhőt. Kitesz magáért az ősz, színpaddá változik a hegyoldal, a szereplők régi ismerősök. Ajándéka ez a színjáték, amelyben az egyik főszereplő az alacsonyan szálló vörös kánya, aki éles szemeivel pásztázza a pockot, az ürge is lapíthat miatta, de nem veti meg az óvatlan halnépséget sem. A seregélyt sem szenvedheti, kerülgeti is a gomolyag szélét, hátha elmarad belőle egy figyelmetlen, vagy maródi. Amikor a faluban még tartottak csirkét azoknak sem volt nyugtuk tőle. Javára írom, hogy szép, villás farkával könnyedén vitorlázik, rozsdavörös sötétebb foltokkal tarkított ruhája olyan mintha madár butikból vette volna. A seregély csapatban emberére talál, hiába vált hirtelen kanyarokat és süvit a szélek felé, az ezres létszámú csapatban, több száz éber szem vigyázza cselvetését. A seregélyek értik a dörgést, a szürke gomolyag színt vált, befeketedik a sereg, elfordítják a szárnyukat széltében, ettől tűnnek fekete masszának, amit nem tud mire vélni a vöröskánya. A seregély had morajlik, a folyamatos gomolygás a középre igyekvés, a védekezés ősi formája.
Pörög az előadás a természet színpadán, közel a vég, jaj, a szőlőnek! A gomolyag szüretre vált pedig dörögnek a karbid ágyuk, a kifeszített fényes szalagokat rázza a szél, a madárijesztők tehetetlenek, a seregélyek desszert iránti vágya legyőzi a félelmet. Megértem őket, magam is híve vagyok a muskotályos szőlőnek, de nem vetem meg az olaszrizlingnek valót sem. Ami kár a szőlősgazdának az nekünk élvezet, ebben egyezek a seregélyekkel. Akik eltűnnek a nyárfák takarásában, ideje van a horgonyzásnak. Messziről mutatja magát a Badacsony igaz csak a szélét, mert nem merek beljebb menni. Csalóka a kép, minden közel van és mégis távol, a fátyolos nap délibábot varázsol, Fonyód hegyei a távolból ide remegnek.
Pár napja Vonyarcvashegyen a Szent Mihály dombon jártam ahonnan látni a Balaton végét. Szokatlan nekem, aki Tihany szomszédságában járva a vizet, végtelennek látszik. Lelkesebb napjaimban még tengernek is. Nyugtatom magam, délibáb csal meg itt is, nem is lehet másképp, hiszen körbeveszik a legkülönbféle alakot öltő hegyek, velük szárnyal tovább a tekintet. Sziget volt valaha a domb, nem csodálom, hogy regét teremtett mellé a képzelet, a vészterhes időkben vár is épülhetett rá. A halászkápolna mellől jól látni a berényi partokat, a keszthelyi hegység is ide tolakszik, de nem vetekedhet a Szigligettől Badacsonyig látható tanúhegyekkel. Remetéknek is, de őrtoronynak is megfelelő hely lehetett, belátható volt az ellenséges sajkások hada. Ha már mesét szőttek a régiek, a halászat sem maradhatott el. Tél volt az igazi halászat ideje, a vermelő fogasok, csukák, pontyok, harcsák hálóba húzása pénzt hozott a szűkös konyhára. A pénz nagyúr, nagyobb az uraságnál meg a vésznél is! A jég meg törékeny, a Bakony szele, ha nekiveselkedik, felszakítja és tolja, sodorja a túlsó part felé. De nem is lenne igazi balatoni történet, ha nem fordulna a szél délire és sodorná partra a megszorultakat. Negyvenhatból negyvenet, akik csodás megmenekülésük emlékére kápolnát emeltek. A hat elveszettről nem szól a fáma, nem tudni kik voltak: halászmester, jegelő, vezeres, kötélhúzó, családos, legényember, vagy alkalmi halász. A hófehér kis kápolna mellett rájuk emlékezem. A jégen fagyoskodókra, a fagyos hálót húzókra.
Századokon át volt jeges halászat Balatonon, számát sem tudja senki hányan vesztek oda az embert próbáló munkában. Keszthelyen a mai balatoni út (ahol egy patak ömlött a Balatonba „Vízfolyó”) mentén állott egy „Tanyakereszt”-nek nevezett régi, messzire fehérlő kőkereszt, amelynek felirata a régi céhes halászok emlékét idézte: „Halász Czehbeliek Tsináltatuk 1810” Öreg halászok mesélték, Jankó Jánosnak (néprajzkutató) hogy abban az időben a jégi halászatnál e tájon sok halász lelte halálát. Nemzedékről nemzedékre öröklődtek azok a tájékozódó pontok partfalak, nyergek, nádasok, csoportfák, templomok, vasúti bakterházak, szakadékok, metszések, sarok vagy ór, amelyek irányadóul szolgáltak a meghalászandó víztömeg megjelölésénél.(A balatoni halász „saroknak” mondja az öblöt és ór-nak a part beugrását). Először mindig a keszthelyi sekély öböl fagyott be, érthető volt, hogy ezen a tájon halászók az első adandó alkalommal jégre mentek. A jégtakaró keletkezésével és pusztulásával velejáró jégzajlási szünetek minden télen hetekig tartó munkanélküliségre kényszerítették a Balaton halászait. A jégi halászat ősi mestersége, a balatoni népnek a legkedvesebb, legjobban a testére szabott foglalkozása,- írják róla a visszaemlékezők. Lehet benne igazság már csak azért is, mert eltelhetett 3-4 év, míg olyan jégpáncél feszült a tóra, ami tíz napnál is hosszabb ideig tartó jégi halászatot engedélyezett. Látni vélek idefentről jégpatkós csizmával járó, vastag bekecsbe öltözött, kucsmás halászmestereket fokos markolatú szeges bottal, vállra vetett jégvágó fejszével, ahogy járják és vizslatják a beállott Balatont. Nagy tudomány a jégjárás, hiszen nem mindegy hogy simán vagy göröngyösen fagyott be a tó. Ahol túrolások képződtek ott az egymás hegyébe szaladt jégtáblák alsó része lenyúlik gyakran majdnem a fenékig. Ami aztán megakaszthatja a hálót húzás közben. Adódhat más baj is, hiszen a bérlők vizei kerítés híján egymásba érnek, előfordulnak határsértések, ami aztán pereskedéshez vezet. Szép történetet kerekített ilyenből Eötvös Károly az „Utazás a Balaton körül” c. könyvében. Amiben sok a népmesei elem, mert a tapasztalt halászmester nem szokott eltévedni a saját vizéről. Inkább a huncutság meg a helyismeret teszi, hogy meglátja a szomszéd vizének zavarosságát, ami több zsákmányt ígér. A zavarosban való halászás mindig ott motoszkálhatott a vérbeli bokor-elejének. De most idefenn a Szent-Mihály hegyén más fényt kapnak a hajdani csibészségek, fedetlen fővel állok a fából készült szoborcsoport előtt.
Harapós lehetett akkor is az idő, hiába sütött a nap, a Balaton jegén megfagyott a sárgásfehér fénysugár. Negyvenhatan voltak félszavakból is értették egymást.
A hálót és a kötelet már leszedték az egyik nehéz vasszánkóról a másikon lapultak a halas-zsákok tarisznyák és a szükséges szerszámok. A halászmester vagy vezeres árgus szemmel figyelte az előttük jegelők fejszézését. Többen vannak a szokásosnál, mert a vastagra hízott jégre majd 20 centis havat hordott a szél. Sietni kell a lékvágással, mert a kijegelt lék rögtön dermed. Nagy kört vágtak a fele már meglékelve. Az első lék tágas szájába gyakorlott kezek eregetik lassan a hálót. A jegelők lékelik a következőt. A cibékeseken most a sor kétágú celőkéjükkel keresik a vezerest és vezetik tovább a könnyű vörösfenyő póznákat. Ilyenkor, ha a Jóisten is a halászokkal van, nem történhet baj, de ha az Úr ballábbal kelt fel és nem figyel oda, eltörhet a vezérrúd, elsaralhat (az alin elmerül az iszapban) elakadhat és elszakadhat a háló. Megkerítik a kört, szűkül, kopognak a csizmák feszül a sarkukon a jegespatkó, aztán az inazók összetalálkoznak. A hálózsák már a jégen, a zsákmány hitvány, szűkös napnak néznek elébe. Elborul az idő, jön a fergeteg Györök felől. Harang is szól figyelmeztetőn Nincs idő a válogatásra, aminek máskor megadják a módját, csak a pálinkás butykos jár körbe. Közben ropog a jég, nekiveselkedik a banda a szánkóknak, szemben a széllel neki a partnak. Félúton járnak, néhányan elmaradnak talán hatan ha vannak, nem maródiak, a szerszámot fogják, amibe belekap a szél. Mintha vásznat hasítana, úgy válik el a megrepedt jégtábla negyven halásszal meg avval a hattal egy másikon, amit lesarabolt a szél. Másként is történhetett, a regék fonala sokféleképpen szövődik, nekünk maradt egy szívszorító történet és ez a sok vihart megélt kis kápolna.
Szép volt odafenn, pár nap híján voltam Szent Mihály arkangyal névnapjától, ami szeptember 29. A népi rigmus szerint: „Szent Mihálykor keleti szél igen komoly telet ígér, míg ha fecskék nem költöztek el eddig a napig, akkor enyhe időnk lesz karácsonyig”. Éppen vihar volt idefenn, a szél sebessége majd száz kilométer, de öt nap múlva már híre hamva sem lesz. Fecskét nem nagyon látni, régebben százával ültek a villanydrótokon. Sok évvel ezelőtt a mi verandánk sarkában is fészket rakott egy pár. Hordták az építőanyagot pocsolyák sarából, különféle ágacskákból, szalmaszálból, törekből. Mi tagadás volt velük egy kis felfordulás. Amikor a fiókák kikeltek a szülőknek nem volt megállásuk, úgy sejtettem, hogy nem fecske fiókák születtek, hanem haspókok! Be nem állt a szájuk, jó három héten át, aztán kinyílt a szemük, majd néhány szárnypróbálgatás után ráéreztek a röpülés szabadságára. A szülők maradtak, talán rápihentek az újabb költésre, a fiatalok meg tovább álltak. Vajon merre jártak rövid életük során? Nem sok a 3-4 év, igaz, aki ez alatt megjárja Afrikát oda-vissza és megtér épségben, az felér egy emberöltővel. Emberi számítás szerint nekik fecskefarknyi idő jutott.
2014