A régi családi emlékeket szortírozom. Többnyire leveleket, könyveket, mert a családom apai ágon csupa pedagógus. Az ükapám is tanító volt, az ő eleiről nem maradt híradás, de biztos vagyok benne, hogy az ükapám apja, nagyapja is tanító volt. A felmenők között volt, aki az iskolaigazgatóságig vitte, de a többség tanítóként szolgálta az ifjúságot. Ükapám Gruber néven látta meg a napvilágot Poprád városában. A nevéből úgy gondolom, hogy szász vagy német felmenői lehettek, találtam is néhány német nyelvű hivatalos levelet, pecséttel ellátva. Előkerült a tárgyi emlékek közül egy pecsétöntő kanál, talán a fontosabb iratok vagy bizonyítvány kiállítása után kerülhetett a forró viasz a kanálból az okiratra, amibe belenyomhatták az oskola címerét.
A levelek közt találtam egy régi fényképet, aminek látszólag semmi köze sem volt az ükapámhoz, de erről majd később. Poprádon harminc évvel ezelőtt jártam átutazóban. Lengyelországba mentünk forgatni, útba esett a Poprád folyó nagy kanyarulatában lévő város. A folyóval később is találkoztunk Lengyelhonban, Újszandec városánál, ahol betorkollott a Dunajecbe. Poprád a Magas-Tátra kapuja, kora gótikus templomára és a mellette álló reneszánsz harangtornyára emlékszem meg egy rémes Békásmegyerre hajazó lakótelepre, aminek látványát oldotta a Magas-Tátra közelsége. A folyó regényes víz, hiszen a Dunajecből eljut a Visztulára, onnan meg a Balti- tengerbe, halállománya gazdag számunkra izgalmas fognivalókban, pénzes pérben, pisztrángban, galócában, paducban.
Poprádban csatlakozott hozzánk Janek, az a magyarul jól beszélő szlovák sporttárs, akivel még Akaliban, a cseh kempingben ismerkedtünk meg. A cseh kemping már a múlt, mint ahogy a világ is sokat változott Poprád környékén is. Megváltás volt, amikor végre kijutva a városból – ami különben manapság az egyik legnépszerűbb üdülőhely Szlovákiában – végre tábort verhettünk a Janek által leszervezett szálláshelyen, a Poprád partján. Két patak, a Hincó és a Krupa összefolyásából születik meg a Poprád a Magas- Tátrában, ennek megfelelően vize kristálytiszta. Nem lehet véletlen, hogy a természet így gondoskodott a folyó halairól, sellős, iramodó folyások, a köves meder sziklatömbjei, a betorkolló patakok torkolatai váltják egymást. A napszítta, vízmarta sziklák megosztják a fehér tarajos vizet, habzó örvényeket szülnek a zúgók, a behajló éger- és fűzfák lelógó lombjai olyan búvóhelyet alkotnak, ahol mindig van táplálkozásra való csemege. Volt itt a közelben egy kastély a kanyaron túl, Poprádra néző falakkal – ma már nyoma sincsen –, olvastam egy a Szepességről szóló régi leírásban, amit Janek is megerősített. Bogaras ember volt a kastély ura, magának való, csak a pisztrángozás hozta ki a csipkézett falak mögül. Értette a csínját a pisztrángozásnak, és állandó harcban állt a falubeliekkel, akik – és ezen nincs mit tagadni– dézsmálták a Poprád halait. Nyugalmat csak akkor nyert, amikor a környező hegyek eleresztették a hó levét, és a Poprád tavaszias süvöltéssel vágtatott a partjai közt. Szíve szerint való volt a látvány, a jégtáblák egymást előzték a havas árban, nem akadt ember, aki ilyenkor a partjára merészkedett volna. Az sem rendítette meg, amikor a víz hátán szalmafedeles ház bukdácsolt. Hozott még fagerendákat, kiszakított kerítést, disznóólat, kicsavart fenyőfákat. Átkozott Poprád – morogtak a helybéliek –, mindent a lengyeleknek visz, ami nem volt teljesen igaz, mert amikor megcsendesedett, járta a partját a darócruhás paraszttól a vándorló cigányokig mindenki. Nem horgászás volt ez, inkább hadjárat, bambuszbottal, mogyorófa vesszővel, amihez hozzájárultak a városi uraságok, akik horgászszenvedélyüket üdülésnek álcázták. Halászjegyet ők sem vettek, de arra adtak, hogy míves angol szerszámokkal vessék be a folyóba a hármashorgú műhalat, a dupla és szimplahorgú műlegyeiket, imitált békáikat, impregnált szöcskéiket, bogaraikat. Volt olyan jó kezű, pisztrángozásban járatos hegyi ember, aki ökénytüskével dolgozott, és a tarisznyájában estére mindig ott lapult fél tucat pisztráng.
Micsoda idők lehettek! – merengett Janek, akinek öregapja is hegyi ember volt, és számos történetet hagyott az unokára. Janek öregapja is azok számát gyarapította, akik bedolgoztak a helyi úri konyhákba. Jó pénzt kaptak a pisztrángokért, nem válogattak a halfogó eszközökben. Összeállt néhány a folyót jól ismerő ember, éjszaka, fáklyafénynél a szigony járta, íváskor meg elrekesztett mederbe terelték a vizet, a szárazon maradt halakat az éj leple alatt hordták a vendéglőkbe, módosabb panziókba. Fenékzsinór annyi volt a Poprádban, hogy aki csizmában járta a folyót, elbotlott bennük, és iparkodnia kellett, h ogy az ár el ne sodorja. Az emelőháló olyan hétköznapi szerszám volt, mint a hegyi embernek a kampós bot. Szó esett még a kétlábú vidrákról, ezekről a subába burkolózó, vízparton ténfergő csavargókról, akik igazából maszlagosok. Cápa népség, akik ha biztonságban érzik magukat, villámgyorsan ledobálják a subáikat, egy-két perc alatt összeszedik a part szélén vergődő megmérgezett halakat. Zsákszámra gyűlik a bódult hal, viszik eladni a fürdők vendégeinek meg a halkereskedőnek. Sajnálatos és sokat ront a molnárok renoméján, hogy összeszűrik a levet a halkereskedővel, akinek emberei egy gyékényen árulnak a molnárokkal. Akik tavaszi estéken a malomárok torkolatánál hálóval elzárják az ívó halak visszatérő útját. A molnár elzárja a zsilipet, a halak szárazra kerülnek, vagy a nagyobb mélyedésekben rakásra gyűlnek, ahonnan hálókkal kiemelik őket. Egyszer minden jónak vége szakadt, a fékezhetetlen halrablások miatt a pisztrángok nagyja elvándorolt a Dunajecbe.
Szó esett még a kastély magának való uráról, gróf Slavko Bagamérról, aki minden különcsége ellenére tökélyre vitte a Poprád horgászatát, miközben állandó harcban állt a haltolvajokkal. Egyik hajnalon a pérekre bogarászott, amikor a szöcskét utánzó imitációra rácsapott egy vörös pisztráng. Nem volt emberfia, aki ilyet látott volna korábban a Poprádban, Bagamér üzenetként fogta fel a ritka fogást, és visszaengedte a halat. Horgászott tovább, nemsokára egy sárga pisztrángot fogott. Olyan sárgát, ami a nap színével is felvette a versenyt. Valami ördöngösség járja a folyót – gondolta a gróf, miközben visszaengedte a halat, majd még egyszer, de aznap utoljára bevetette a bogaras horgot. Nem sok idő telt el, talán csak egy gondolatnyi, amikor megfeszült a zsinór, és hamarosan a merítőbe került egy kék pisztráng. Olyan kék, mint a hóolvadás utáni Poprád, aminek tükrös vizében a Tátra hegyei nézegetik magukat. Nem volt tanulsága a napnak, talán csak a remény, hogy a dolgok, már ami a halfogásokat illeti, egyszer jóra fordulnak. A gróf azért megbízta Poprád egyik ismert festőművészét, a Szent Egyed templom restaurátorát, hogy fessen neki egy zászlót, amin díszes pajzson szerepeljen a kastély, a folyó és a három általa fogott vörös, sárga és kék pisztráng. Hónapok teltek el komolyabb pisztrángfogások nélkül, mintha átok ült volna a folyón, még a benne lévő színes kavicsok is színüket vesztették. Ez már komoly figyelmeztetés volt az itteni népeknek, mert Krúdy óta mi is tudjuk, hogy „egy régi legenda szerint a szepességi leányok szeme – haláluk után vagy néha már életükben – a Poprád folyó fenekére vándorol. Azok a színes kavicsok, amelyek a folyó medréből a napsugár felé nézegetnek a vizek ezüstablakán át, nem egyebek, mint kővé válott szemek, amelyek a száz esztendők folytán véges- végig megtöltötték a folyó medrét”.
Talán e szép történet nyomán döntött úgy a természet, hogy megkönyörül a Poprádon, és értékelte, hogy közben elkészült a zászló, amit a kastély népe előtt ünnepélyesen felvont a gróf, mert a következő tavaszi árvíz annyi pisztrángot hozott a Szepes-Béla vidéki halásztársaság tavaiból, hogy újra benépesült a folyó. Csendes, meleg nyári estéken a legtöbb vízen, így a Poprádon is nagy sürgés-forgás támad a folyó mentén. Ami nekünk bosszúság, az a halnépnek lakodalom, hiszen temérdek bogár rajzik a víz fölött. Ha alkonyat táján feltámad a szél, vízre csapja a bogársereget, szedi a vámot a fecskenépség is. Nekünk, akik odahaza pért csak szakkönyvben látunk, reveláció a hegyes fejű, ezüstös szürke pérek lakmározása. Ez a nem könnyen fogható hal bogarazás közben óvatlan, a folyó tükörsima vizét megtöri a farkúszóival keltett csobbanás. Szednek, mondják a hozzáértők, akik pénzes pisztrángnak is hívják. Szerintem különb a pisztrángnál, már ami a húsát, ízét illeti, hajnali legyezések során a frissen fogott pér vajban pirítva, kevés vörösborral meglocsolva kulináris különlegesség. Arról nem is szólva, hogy az egyetlen olyan hal, aminek nincs halíze. Poprád határfolyó Lengyelország és Szlovákia közt, és amíg nem épült gát a Dunajecen, halai szabadon járhattak oda-vissza. Megvan a magyarázat az ősi Poprád vizében élő angolnára, ami korábban, ha gyéren is, de jelen volt a folyóban. Kiváltságos lehetett a Keleti-tengerből idáig felmerészkedő angolna, hiszen a korabeli halászok akkoriban hálóval és szigonnyal dolgoztak, a falvak népe sem fogta a maga kezdetleges eszközeivel.
Filézett pisztráng (ha szerencsénk van és hozzájutunk, akkor pénzespér-filé) karamelles mandulával.
Hozzávalók: 2 darab pisztráng kifilézve,1 evőkanál liszt, só, kristálycukor, 5 deka vaj,10 deka mandula, 1 deci vörösbor, 0,5 deci olaj a sütéshez.
A halat besózzuk, lisztbe mártva kevés fölhevített olajban először a bőrös felével fölfelé (ne pördüljön össze a filé) aranysárgára sütjük. A mandulaszemeket kissé összevagdaljuk, majd fölhevített vajban világosra pirítjuk egy csipet sóval, majd kristálycukrot szórunk rá, és az egészet karamellizáljuk. A vörösbort ráöntjük, és sűrű mártásra forraljuk. Tálaláskor a filéket bevonjuk a mártással, köretként vajas-petrezselymes burgonya illik hozzá.
Tihanyi cuvée-t adunk mellé, amelyről tudni kell, hogy a Tihanyi- félszigeten a legnagyobb mennyiségben termesztett két szőlőfajtából, a zweigeltből és a kékoportóból készül. A kékoportó adja a kellemes, piros gyümölcsökre jellemző illatát, a zweigelt pedig garantálja a minőséget. Az érlelés során alakul ki a cserzőanyag-tartalom, aminek majd testességét köszönheti.
2017